A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

tölgyes és a csertölgyes zóna. Ez a vegetációs je­lenség a Horváth Karsztra emlékeztet bennünket — ehhez hasonló fauniszitikai-cönológiai esetet még nem ismerünk. A Bakony kevés állandó vizű patakja mentén helyenként igen szépek az égeresek (Aegopodio­Alnetum) és az ezt kísérő keserűlapu társulások (Petasitetum hybridi). Ökológiai viszonyai ma­gyarázzák, hogy itt sok higrofil vagy legalábbis nyirkos környezetet kedvelő állatok élnek. A Bakonyban sok helyen láthatunk lucosokat, lucos ligeteket, melyeket ültettek vagy ültetés­ből szaporodtak el. Nevezetes az Északi-Bakony homokjára települt erdei fenyves (Festuco-Pine­tum). Természetes újulata, több jellemző virágos növény és lepke jelenléte, továbbá nem utolsó sorban közvetve az árpádköri oklevelek bizonyít­ják, hogy a postglaciális fenyő-nyír korból, első­sorban mezoklimatikus okok miatt maradt meg az ősfenyves. Viszont ültették azokat a fekete fe­nyő ligeteket és erdőket, melyekkel a kopár­karsztos területeket hasznosítják. A ma erdőgaz­dálkodása igen kedveli a fekete fenyőt kietlen tájak (pl. a veszprém-várpalotai fennsík, Kisba­kony) erdősítésére, ezért a jövőben várható a fe­kete fenyvesek ujabb telepítése. A Bakony erdeiről való ismereteink nem lenné­nek teljesek, ha nem emlékeznénk meg pusztulásá­ról a történeti múltban (WALLNER 1941—1943). Az ember régtől fogva használja legkülönbözőbb célok­ra a fát és emiatt tájunkra való települése óta egyre fokozottabban irtja az erdőt. Az erdők pusztítása alapvetően változtatja meg egy-egy táj arculatát az­zal, hogy szántók, gyümölcsösök-szőlők, legelők, vagy éppen karsztos-kopárosok váltják fel a helyét. Természetesen az erdők irtása az állatvilágot is ti­zedelte, aminek mértékét ma már inkább csak sejt­jük, semmint lépésről-lépésre kinyomozhatjuk. WALLNER szerint ,,A Bakony postpleisztoeén erdőtakaróját bátran nevezhetjük őserdőnek, mert mentes volt minden emberi hatástól". A honfoglalás előtti időkig az erdőtakaró még összefüggőnek te­kinthető, bár például a bronzkorban viszonylag sok helyen irtottak bele az erdőbe. A középkorban foko­zatosan terjeszkedtek a szántóföldek és a legelők az erdő rovására olyannyira, hogy „a XV. század erdői aránylag kevés helyen terjedtek túj jelentékeny mérteikben a József császár korabeli erdők terüle­tén." A török uralom másfél évszázada kedvezett az erdőknek. Gyepűvidék lett a Bakony a Habsburg­és a török birodalom közt. A lakosság résziben elme­nekült, részben kipusztult, a megmaradtak pedig nem tudtak annyi földet művelni, mint azelőtt. így aztán az erdőhatárok leereszkedtek a hegyoldalakról a medencéikbe. Az is igaz, hogy éppen ebben az idő­ben alakultaik ki Várpalota és Veszprém tág környé­kén a karsztos-kopárosok. A várak erősítésére kor­látlanul lehetett használni a fejszét... A 18. századi telepítések velejárója volt az erdők újabb irtása. Nemcsak azért pusztították az erdőt, hogy tüzelőhöz és művelhető földhöz jussanak, hanem a fából ha­muzsírt főztek, ill. faszenet égettek. Tehát a fát mint nyersanyagot is használták a tüzelés mellett. A 19. század második felében pedig a vasútépítkezésekhez kellett a fa, ami megint csak az erdőt ritkította­pusztította. Kb. a 19. század utolsó két-három évti­zedében állapodtak meg az erdőhatárok. Azóta több törvény született a magyar erdők, így a Bakony er­deinek a védelmére. Ma az erdőgazdaságok a meg­levő erdők mellié igyekeznék ott is erdőt nevelni, ahol azelőtt sivár gyepesek tengődtek. A kopár te­rületekre főleg erdei fenyőt telepítenek, míg a jobb talajokon különböző tölgy es eket alakítanak ki. Ma kb. 1700 km'-'-en tenyészik erdő a Bakonyban, tehát erdősül tségi foka 42% körül van. Nyilvánvaló, hogy az összefüggő erdőtakaró, a poistplleiisztocén idején olyan állatfajok (és -társulá­sok) találták meg a Bakonyban életlehetőségüket, melyeik valamilyen igényüknél fogva erdei környe­zethez ragaszkodtak. Az akkori faunaképben bizo­nyára a hegyvidéki-magashegyvidéki közép- (és észak-) európai fajok voltak többségben. Rögtöni hozzá kell ehhez tennünk, hogy a faunakép ilyen alakulását az erdő mellett a poisltpleiisztocén klíma is lehetővé tette. A fokozatos klímaváltozás mellett a történelmi időben (tehát a legutóbbi 3000—3500 év­ben) az ember is igen hathatósan járult ahhoz hoz­zá, hogy a fauna összetétele eltolódjon a nyílt nö­vényszövetkezetekben vagy legalábbis a nem zárt erdőben élő, meleg- és szárazságkedvelő dél- és ke­leteuróipai (balkáni, mediterrán, ponto-mediterrán, pontusi, stb.) fajok javára. — Tehát a Bakony fau­nájának (és állatközösségeinek) mai összetételét a természetes okok mellett az ember is hathatósain ki­alakította a maga tájformáló munkájával. A Bakony nyílt növényszövetkezetei jobbára kiszélesedő völgyekben, lapályos részeken, továb­bá hegyoldalakon, gerinceken, stb. oszlanak meg. Számos esetben itt élnek a florisztikai nevezetes­ségek. Sok helyen az oktalan tarvágás másodla­gosan a nyílt társulásoknak kedvez (Senecioni­Chamaenerietum, Atropetum belladonnae), amit a fauna hatványozottan megsínyli. A természetes sziklafüves és pusztafüves lejtősztyepprétek (Ca­ricetnm humilis és Diplachno-Festucetum sulca­tae), a nyílt és zárt dolomit sziklagyepek (Festu­cetum glaucae és Festuco-Brometum), továbbá a kaszálórétek (Arrhenatheretum elatioris), a kü­lönböző mészkedvelő láprétek (Molinietum-ok) és a források-patakok öntésterületeit elborító sasos, szittyós és csátés láprétek (Caricetum-ok, Jun­cetum-ok és Schoenetum-ok) igen változatossá teszik a hegyek, gerincek és völgyek növénytaka­róját. Bennük nagyon sokféle állat él, éspedig a gyep- és magasgyep szintben jobbára élénk moz­gású, míg a kövek alatt, a moha- és avarszintben jobbára lassú mozgású vagy éppen nappal rejtőz­ni szerető, árnyékkedvelő állatfajok (rovarok, 262

Next

/
Thumbnails
Contents