A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Szij Rezső: Vass Elemér Tihanyban

7—8 év anyagát mutatta be, így a művészi fejlődés új szakaszának kezdetét joggal tesszük 1929—1930 tájára, amelynek első eredményeiről már Gerevich Tibor is hírt adott, amikor az 1933-as műcsarnoki Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon szerepelt képei alapján azt írta a művészről, hogy ragyogó színek, bátor technika jellemzőek erre az alapjában impresszionista festőre.

5 1936-ban Kállai Ernő, aki sok tekintetben a római iskolát képviselő Gerevich-csel szemben éppen a franciás iskola szemüvegén keresztül nézte a képeket, írta Vass Elemérről, hogy színfölrakása lendületes, képeit ellepik a sötétszürkék és barnák, a kevert földszínek mélyebb árnyalatai. Hogy már nem éri be a fény és a levegő káprázataival, közelebb kerül a föld természetes rögeihez, a valóság természetesebb arculatához, s hogy a tárgyak körvonalait bebalzsamozza dús színeivel — ami különben majd élete utolsó —• tihanyi korszakára is jellemző lesz. Ennek azúj szakasznak az eredményeit összefoglalva Rózsa Miklós teljes joggal írhatta 1937 végén, hogy egy addig is jónevű festő lepte meg a művészek és műbarátok figyelmét, nem remélt szín vonalemelkedéssel. Rózsa nem állott egyedül meglepetésével s cikkében csak összefoglalását adta annak az elismerésnek, amit a kiállítás egyértelműen váltott ki a szakma és a közönség köreiben. Fóthy János egyenesen úgy üdvözölte Vass Elemér Frankéi Szalon-beli kiállítását, mint amelyen a sok kiagyalt, mesterséges elmélet után újra tiszta és komoly festőiséggel lehetett találkozni.

6 Vass Elemér 1937 körül már végérvényesen döntött, némileg múltja szerencsés hajótöröttjeként végleg új utakra fordult. Elmélkedés című képe mintha saját magát ábrázolná, aki átvészelte a pálya emberi és művészi tragédiáit, de még elevenen él benne a múlt, a megrekedés veszély tudata. Aki érzi az új összhang szükségességét, keresi az új célokat, a magasabb ormokat, a dolgok mélyebb tartalmát és jelentését, de aki még nem egészen bizonyos abban, hogy azokat meg tudja találni és ki tudja fejezni. S ha mindjárt nem is, de sorsa ökonómiájának jóvoltából a végén mégis sikerült szert tennie sajátos egyéniségre az olyan jó nevekből álló társaságban is, amilyenekkel 1920—44 között, majd 1945 után a magyar művészet élvonalában találkozunk. Nemzedéke hatása alól 9. Szobarészlet tulipános ládával. 9. Zimmerabschnitt mit der Tulpentruhe. 9. Intérieur avec bahut orné de tulipes. 9. Часть комнаты с СУНДУКОМ, разрисованным тюльпанами. egyéni vonások árán csak kevés művész volt képes kivonni magát, Vass Elemérnek élete utolsó évtizedében ez is sikerült. Matisse 70 éves korában — ki tudja hányadszor — művészi pályájának új szakaszát kezdte s halálig szolgáltatta a meglepetéseket. Vass Elemér művészetében két forduló okozott olyan meglepetést, amelyre a szakmabeliek sem számítottak. 1937-ben adott számot az elsőről, s úgy látszott, hogy az elért magaslat is elég lesz számára ahhoz, hogy a kor élvonalbeli művészei között tartsa számon a hazai művészettörténet. Eltelt két évtized, miközben nemcsak egy egész világ süllyedt el körülötte, hanem egy merőben új társadalom berendezkedése is megkezdődött, amely őt, mint embert és művészt egyaránt megrázta. Nem volt mentes anyagi gondoktól, főleg, hogy a fővárosból kitelepített fiát s négygyermekes családját is segélyeznie kellett. Amikor a Képcsarnok nagyobb mennyiségű képet vásárolt tőle, egyízben egyszerre 16 darabot, mintegy mentegetőzni kényszerült: „Betegség és más okok miatt szükségem volt és van pénzre, — az „Alap" pedig korlátlan menynyiségben, 10—15-ével veszi át képeimet, ezeknek azonban nem mindegyike az, amit a Te gyűjteményedbe szántam." — „Az Alap-beli sikereim ne befolyásoljanak túlságosan, — ez egy commercialis — más dolog." — „A Szépművészeti Múzeum egyszerre 6 db képet vett meg tőlem; ez aztán más dolog, mint az Alap!"—„Ha együtt leszünk, majd elmondom melyeket?" — írta 1954. júl. 19-i levelében. Azonban ezeken a képeken is letagadhatatlan a művészetében újjászületett ember kezenyoma, mert hiszen nem rejthette el azt, ami mintegy felszabadulva addigi festői látása, szűkebb skálája és színbeli fojtottsága alól, úgy virult ki, mint maga az északi Balatonpart tavasszal, amikor a mandulások és barackosok, alma és körtefákkal ölelkezve borulnak virágzó pompába. Vass Elemér újrakezdése a tavasz virágzását és élete „szeptemberi búcsúzóját" egyszerre tündököltette. A csodálatos októberi verőfény parázsló tűzijátékának hat az, ami ezekben az években ecsetjéből kibomlott. Nem volt még kilencvenéves, mint Tizian, sem hetven, mint Matisse, de messze sem volt tőlük, a halál pedig már ott ólálkodott körülötte, várva mikor ütheti ki az ecsetet az egykor daliás férfi kezéből. Mindenképpen az élet alkonyán állt, az utolsó esztendők következtek, amikor művészete soha nem remélt módon virult ki. Vass Elemér is a tihanyi félszigeten lett a Balatonnak, Tihanynak — immár elmondhatjuk — klasszikus értelemben vett festője, aki egyben és immár az egyetemes magyar művészettörténetnek is örök büszkesége. Méghozzá úgy, hogy soha sem tagadta meg Európával való rokonságát, közelebbről a francia művészet inspiráló szerepét. A hazai képzőművészeti múltból Nagybánya állt hozzá a legközelebb, mint nemzeti hagyomány. Nagybányától szükségképpen kellett elérkeznie a kor francia művészetéhez, ennek dús kolorizmusához, ami annál is könnyebbben ment nála, mert alkata is képesítette rá és személyes élmények is bátorították. Külföldi útjai, kiállításai mind alkalmat adtak neki arra, hogy találkozzék kora művészetével és legmagasabb 380