A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Szij Rezső: Vass Elemér Tihanyban

8. Piros virágok vázában. 8. Rote Blumen in einer Vase. 8. Fleurs rouges dans un vase. 8. Красные цветы в вазе. пек, az új utak keresésének gyötrelme sehol sem érződött Vass Elemér művészetén. De most, hogy csak néhány év választotta el a művészpálya csúcsától, már amit általában a pálya évszámszerinti magaslatának tartanak, amikorra már valódi kifutást kér számon a szakma a művésztől, amikor tehát már csak pár lépés választotta el 50-ik évétől, egészen bizonyosan számadásra kényszerült olyan művésztársadalomban, amelyhez Egry József, Szőnyi István, Bernáth Aurél tartozott, amelyben Derkovits festette remekműveit. Mi marad meg az utókornak abból, amit eddig alkotott, ez a kérdés merülhetett fel Vass Elemérben is, s mivel a mérlegen könnyűnek találta magát, ezért ereszkedhetett mélyebbre, hogy annál eredményesebben törhessen a csúcsok felé. Rá kellett döbbennie arra, hogy társadalmának sekélyes ízlése túlságosan is rányomta bélyegét művészetére, s hogy ő többre hivatott annál, amit eddig elért. Abban, hogy felért egy bizonyos csúcsra, részes a társadalmi igényekhez való alkalmazkodása, de ez önmagában nem nyújtott biztosítékot a halhatatlanságra. Kezdte lemérni a nyugati utak tanulságait, a francia művészet eredményeit. Harmadik házassága döntő jelentőségűnek bizonyult: Jean ízlése és szigorú mértéke éppúgy hozzájárult a művészete elmélyüléséhez, mint ígérete, amely még Cagnesben hangzott el, hogy a művész mellett marad mind végig. így lett ereje Vass Elemérnek tovább lépni azon az úton, amelyen addig is születtek ugyan kitűnő művek, de amelyen eddig mégsem haladt kellő következetességgel fölfelé. Elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor szigorúbb mércéhez igazodva állította fel a „most vagy soha" tételét. Ez az új tájékozódás vezette haza, irányította előbb a Hűvösvölgybe, majd Zebegénybe, ahol közben Szőnyi István afféle kis Nagybányát hozott létre, ha nem is olyan népeset, mint amilyennel az erdélyi példakép dicsekedhetett. Ennek a fordulatnak eredményeképpen — ahogy Rózsa Miklós írta:

4 fokozatosan meghalt egy „aranyifjú" és „megszületett egy új magyar művész". Része volt ebben a Frankel-akciónak is, aminek eredménye lett az a kiállítás, amelyről szólva írhatta Rózsa Miklós a fenti elismerő sorokat. 1937-től kezdve lesz elismert tagja a Gresham-körnek, amelyben Egry József, Szőnyi István, Bernáth Aurél játssza a vezetőszerepet. Ez a kör bátorítja Vass Elemért arra, hogy múltjával szembenézzen, hogy ne elégedjék meg a látvánnyal, annak könnyű és gyors rögzítésével. Mostantól fogva a látomás lesz egyre fontosabb a számára, annak felismerése, hogy a természet még nem minden, annak megismétlése nem a művészet feladata. A művésznek hozzá kell valamit álmodnia, s aztán azt úgy fejezni ki, hogy a néző, a műbarát mégis a természetre ismerjen. Ettől kezdve nem természetet, hanem képet akar festeni s ezzel érkezik el egészen döntő módon a festőiség kérdéséhez. A vajúdás, ami 1929—30-tól kezdve egyre jobban hatalmába kerítette, színérzékét gazdagította, a kifejezést tette érzékenyebbé, árnyaltabbá. Ezért az 1937-es kiállítás képein a természetábrázolásban már érvényesült a művészi absztrahálás. Újfajta harmónia született azért, mert a művész már belülről élte a természet és az ember kapcsolatát. Nem a látvány lefestését, hanem megszerkesztését és képpé-alkotását érezte feladatának. Most kezd korlátlan ura lenni az anyagnak, magának a képnek is, amelyet szuverén hatalomként hoz létre. Ettől fogva nem meglepő, ha a festőiség mind nagyobb tért hódított képein, s egyre inkább a színek határozták meg a formát. A tárgyak hol fátyolszerűen mosódnak egybe, hol a tónusok élességével jelentkeznek, mert az élet maga is ilyen (Olvasó férfi, Alkonyatkor.) Mindazonáltal ebben a korszakban a tónusok komolysága nem a színek harsogásával, mégkevésbé ikonszerű merevségével (Téli táj csendélettel) érvényesül, hanem a kulturált festő fölényes tudásával, a színek pontos helyzeti értékével, a Nagybányát lágyabbá enyhítő lírizmussal. A természet mellett az ember mindig érdekelte. Maga is intezíven habzsolta az életet, amelynek társasági örömeit szinte egész Európa öntötte elébe s ebben a légkörben a portrénak különös divatja és szerepe volt : nemcsak a társadalmi előkelő ranghoz tartozott hozzá, hanem egyúttal a halhatatlanság-vágy is táplálta forrását, amely a halál fölötti diadal illúzióját keltette a mulandó emberben. Az 1937-es kiállításon Rózsa Miklós helyesen állapította meg, hogy összevetve Vass Elemér újabb képeit előző korszakával, egyetlen kortársánál sem lehet ilyen merész fordulatot és fejlődést észlelni. 1937-es kiállítási képei „abszolút értelemben" meglepőek, sőt, múltjához viszonyítva „egyenesen bámulatosak." A kiállítás 379