A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

életemben első fehér zsebkendőm — határtalan örültem. Bábi néném egy kis kurucos pipával és egy piros dohányzacskóval ajándékoza meg, melyért midőn megcsókoltam, frakkom hátulsó zsebjeimbe rakám ajándokát. így felszerelve készülve küldött apám, hogy hát „most már csak menj el fiam, és járd sorba a borbély műhelyeket" — úgymond: „és hidd meg mind a segédurakat egy kis barátságos vacsorára." Büszke örömmel jártam sorba a műhelyeket, és meghívtam minden collegát. Azonban bealkonyodott, és én hazamentem azon utasítással, hogy hét óra után mind el fognak jönni a segédurak. Akkor az úgynevezett új utcában laktak szüleim: három ablakjaink nyílottak az utcára, melyek közül ketteje egy meglehetős nagyságú szobából, a harmadik pedig szinte egy jókora benyílóból nyílottak kifelé. Ma mind a két szobáinkból ki volt rakva minden butor, csak terített asztalok, padok és székek valának bent láthatók, talán tíz vagy tizenkét fényes réz gyertyatartók világíták szobáinkat. Apám, anyám, néném, két sógorasszonyaim folyvást az asztalokkal foglalatoskodtak: tányérokat, evőeszközt, asztalkendőket, metszett poharakat, minőket nálunk sohasem láttam, raktak fel. Később apám tele borral palackokat hordott be, anyám nagy tálakat tele mindenféle süteményekkel, úgymint rétesek, apró patkók, pogácsák s.a.t. rakott fel. Néném gyümölccsel tele tényérakkal tarkázta fel azokat. A konyhában egy szolgáló és egy napszámos forma nő foglalatoskodtak, minden munkállódott, csak én sétáltam haszontalan fellyebb-alább, ki s be. „Harangozzák már a hetet édes atyám," — mondám éppen belépő atyám felé fordulva: „mindjárt itt lesznek a segédurak." „Csak hadd legyenek édes fiam" — felele apám örömtől sugárzó szemekkel rámtekintve: „már jöhetnek." Anyám is éppen belépett a konyhából és valamit mondani akara, midőn ablakjaink előtt egyszerre megzendült a hatalmas muzsika... Szükséges megjegyezni hogy akkor Pápán kilencen valának a borbél segédek, és mindegyik jádzott valami muzsikai eszközt; ezekhez járult még az, hogy a Pápán létező porcellán gyárból is pár cseh születésű fiatal segédek, kitűnő jó muzsikusok, csatlakoztak hozzájuk. Ennek következtében egy oly hatalmas zene banda kerekedett belőlük, hogy végtére oly nevezetes, kapós bandává vált a csak közönségesen úgynevezett „borbél banda", hogy a városban talán igen kevés úri házak voltak még, ahol már a „borbél banda" meg ne fordult volna; házi mulatságokban nem is volt egész az egész, ha csak a „borbél banda" nem muzsikált. Minden héten kétszer, hetfén és csötörtökön, utcából utcába mentek kotta asztalokkal, hozzátartozó lámpásokkal, melyeket mi inasok hordtunk utánok, és dicső muzsikáikkal összecsődítették majdnem egész város népét; utóbb színházat — vagyis csak színpadot •— állítottak fel, utca világításra szánva a jövedelmet s.a.t. Igen sokat kellene még irnom ezek felől, ha egészlen le akarnám írni mennyire vitték és mi kép oszlottak szét, hanem siessünk inkább a lakomába. Mind a mellyett, hogy nagy hó és kemény hideg volt, mégis vagy három darabot jádzottak le a ház előtt a collegák (mert, szükségtelen volna említenem, azok muzsikáltak). Minekutána elmuzsikálták a három darabot^ bejöttek és szülőimmel úgy mint velem és nénémmel is sorban kezetfogva, köszönténk egymást. Végre a sok jó este, istenhozta és hajlongások után kiki a maga kényelmére hagyatott. Néhány rokonimat, kik szinte most érkezének egymás után, rendezgeté apám, hogy ki ki hová üljön az asztal mellyé, s minekutána mind letelepedtek collegáim is, elkezdődött a vacsora. Minek soroljam elő mi volt ? hányféle volt ? — legyen elég mondva, hogy anyám kitett magáért és kedves Káról fiáért. Hadd egyenek és igyanak tehát a tisztelt vendégek — kik talán, ha jól megolvastuk volna, lehettek vagy negyvenen — vidám jó kedvvel, majd én addig meg nem állhatom, hogy szülőimet egy kis rágalom alá ne vegyem, minthogy akkori gondolkodásmódom szerint nekem egy kicsinyt feleslegesnek is tetszett a lakoma. Istenem !. . . akkor oly nyomorult szegény helyheztetésben voltak szülőim, hogy már kívánva sem lehettek volna szegényebbek. Apám csak úgy foltozgatással űzte mesterségét, anyám nénémmel eladandó mákos patkókat sütöttek a piacra. Igaz hogy hires sütőné vált anyámból, mert mondom: a legnagyobb úri házakba hordták finom mákos patkóit; néném a szolgálóval három-négy vékával forrójában, amint a kemencéből kiszedték, felvittek a piarcra, de az ott nem ért rá kihűlni, már elhordták. Vásárokra, búcsúkra két-két szekér süteményt is elvitt anyám nénémmel, honnund két-három száz forintokat is meghoztak ugyan, de mit használt?... a haszon súly csak a zsidóé lett. Szüleimnek nem maradt egyéb hátra új munka- és szegénységnél. Istenem! ... és szabadulásom estvéjére mégis pompás lakomára törekedtek. Csodálom, hogy ezen estvére ki nem világíttatta apám az egész utcát... Jobb lett volna bizon, édes jó szüleim a pulyka, ludak, kacsák, többféle rétesek, kipfedlik, krápfedlik, pogácsák, fánk! két-háromféle jó borok árából inkább kedves fiatokat bővebben ellátni ruházattal, fehérneművel, útiköltséggel s.a.t., minthogy ruházatom különben is csak annyiból állt, mint már fellyebb említem. Szabadulási diszöltönyömet, ami inasi időmből volt még hátra, abból alig bírt anyám egy kis, térdig érő kabátot és egy pantallont annyira összefoltozni, hogy mégis egy kis ideig mindennapra használhassam. Fehérneműm — anyám szégyenére említenem sem kellene — talán három vagy négy foltos ümögből és ugyanannyi gatyákból állt, melyhez még néhány ócska zsebkendők, pár silány nyakkendők, és pár kopott mellények járultak. S mégis a pompás dus lakoma... Vígan kelt el a vacsora, vígan telt el az egész éj! élénk pohárcsörömpölés közt folyt le egyik társpohár ivás a másik után, melyet zene követett, s azt ismét víg dalok váltották fel, — észre sem véve az éj lefolytát... A dáridó legmagasabb fokán valánk, midőn egyszer benyílik szoba ajtónk, és azon egy szűrös ember toppanik be. Apám felé fordulva, szerencsés jó reggelt kívánva monda a paraszt: „László uram, én készen vagyok, miattam mehetünk." Apám a terített asztal egyik végéhez közeiede, és egy tányérra rakott össze tészta és pecsenye maradékokat ; egy palackot tele borral egyik kezébe, másikba az öszszerakott holmit, ragadva, közeiede a paraszthoz, és annak nem tudom mit susogva átadá azt. A paraszt ismét kiment a szobából, vitte holmijét... Az éneklés, a muzsika, a páros beszélgetés, a társpohár ivás olyan zsibongássá vált már szobánkban, 356