A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

kező napokon folyt dolgaimmal kiment fejemből szegődtetés, rendszabály, oktatás és minden. Négy inasi éveimnek már másodika folyt, midőn a történet egyszer úgy hozta magával, hogy jó principálisommal egy kevés időre ismét elváljunk egymástól. Minekutána annak a szerencsétlen Pápának minden kútjaiban salitromos édes, vagyis inkább émelygős vizei vágynak, tehát kéntelenittetik a városi nép a város mellett elfoló „Tapolcza" nevezetű folyóból hordani ivó és főzni való vizét. Ennek következtében a városi elöljáróság egykor azt a rendeletet adá ki a népnek, hogy naponként regveli 7 óra előtt a folyóban mosni, lovakat úsztatni, vagy bármi illyest végbe vinni nem szabad! — hogy tudniillik addig mindenki házi szükségleteihez tartozó vizét tisztán haza hordathassa. Innend van az, hogy minden házban, ahol csak a tehetség engedi, van a konyhában „Stanter",

12 vágynak több korsók és mindennemű vizi edények, melyeket a házi cseléd köteles minden reggel, minden egyéb házi foglalatosságai előtt telehordani. így volt a mi házunkban is, az én gondviselésem alatt, fazekasnál készült 8 zöld mázos korsó, melyeket naponként kora reggel nekem kellett a nevezett folyóból telehordani, a pincébe lerakni, s annak gondját viselni, hogy a házban ivó viz szükség soha ne legyen. Ehhez járult még az, hogy ha egy korsómat történetből, ostobaságból, vagy huncfutságból eltörtem,... tüstént szaladni haza apámhoz négy garasokért! s azzal a fazekas boltba korsóért, — nehogy tisztelt s szeretett principálisom észrevegye a hiányt, és a megfizettetésen felül még jól végig is korbácsoljon... Egy napon rút komor volt az idő, egész nap borult volt az ég, a szél üvöltött, sípolt, és percenként jobban jobban dühöngött. Estve, midőn már a vacsorának vége volt, és én is helyre raktam már minden asztali eszközöket, a konyhában a szolgáló elmosogatott, a szakácsné mindent elrakott, és Náncsi is bement közülünk, — én is az udvaron át, az utca felől mentem a műhelybe. Midőn a konyhaajtóhoz értem, megálltam annak küszöbén, és borzadva néztem ki a szurok sötétségbe. „Gyere Médi, csukd be utánam az utcaajtót" — mondám féltemben sváb szolgálónknak, és nem mertem addig lelépni a küszöbről, míg az az utcaajtó kulccsal felém nem közeiede,... s midőn hozzám ért, mind a két kezemmel karjába kapaszkodva léptem ki vele az udvarra. „Juj de rettenetes setét van, te Médi! gyere késérj el a műhelyajtóig, én úgy félek..." — mondám az izmos sváb leánnak könyörgő hangon; ki nevetve hurcolt el karján egész a műhelyajtóig, s otthagyván visszaszalatt, becsapta maga után az utcaajtót, s kétszer csattanta az erős závárt, midőn azt becsukta. A műhelyben gyertya égett; borbél segédi szokás ellen, egyik segédünk otthon volt. S midőn benyitám az ajtót, féltemben háttal mentem be, hideg borzadás futa végig hatomon, és örültem hogy bent vagyok. „Jó hogy jössz Kari, hozz egy pohár friss vizet" — mond a segéd, midőn megpillanta, — s én a sarokban álló korsót, melyet még vacsora előtt felhoztam a pincéből (melyből tudniillik az asztalra vacsorához is töltöttem vizet), kapám, és akarok neki belőle egy pohár vizet tölteni. „Abból magam is tudtam volna tölteni" — mond a segéd: „nem kellettél volna te hozzá; hanem hozz frisset." „Hol vegyem most a friss vizet? hisz már mindenki lefeküdt a házban, osztán meg a pincébe sincs." „Ha nincs, eredj a folyóra, hozz onnund", — mond a segéd parancsoló hangon. „Azt már most az egyszer csak nem teszem", — felelék megvetőleg; melyre a segéd hozzám ugrik, bele kapaszkodik hajamba, és kegyetlenül ráz.. . Én jajgató lármát ütök, és mindenbe beleavatkozó, meggondolatlan dühös principálisom ránk nyitja a szoba ajtót, és dühös szikrázó szemekkel majd énrám majd a segédre tekéntve, mintegy rohanva kérdi : „mi az?" „Ivó vizet kérek uram ettől a semmirevalótól, s azt feleli nincs." „Hogyne volna neki vize" — monda principálisom németül a segédnek, melyet én már meglehetősen értettem: „hisz 8 korsója van neki, melyekbe mindennap köteles friss vizet hozni, és az bizon nem fogy el a házban annyira, hogy ilyenkor ne volna még csak egy korsóval is. „Nincs kérem alássan principális úr, ma mind elfogyott" — erősítem csak azért, hogy netalán a pincébe kelljen mennem. „Ejne te okosztafára való, még neked is hazutz" — monda principálisom már ismét nekidühödve. Megragadt karomnál fogva, és a maga szobáján keresztül kilódított a konyhába, kezébe kapa az asztalon égő gyertyát, az ajtó sarokról a „Rehfieslit", és németül dühösen parancsolá, hogy tüstént takarodjak a pincébe és hozzak fel vizet. Principálisném s Náncsi már az ágyban voltak, és midőn principálisom a szobán keresztül lódított, Náncsinak ezen két szava hallatszott az ágyból: „lieber Vater!" — de a „lieber Vater" bizon csak jött utánam a konyhába, hol még a pincébe menéstőli félelem ott is azt mondata velem, hogy nincs vizem. Mindazonáltal ő arra mitsem hallgatva, csak kergetett előre, kinyitá a konyha ajtót, s azon engem kilökvén, ő is utánam jött az égő gyertyával. A pinceajtón éjjel nappal rajt szoktuk hagyni a kulcsot, melyet principálisom kinyitván, az égő gyertyát betartva, parancsolá németül, hogy hozzak fel vizet. Minekutána principálisom az égő gyertyát lefelé tartá a pince lépcsőkön, bátran lementem ugyan; de lefelé mentemben azon tűnődtem, hogy mivel fogom most menteni magamat, ha egy tele korsót felviszek? — mert vizem volt két korsóval is. Nagy hamar elhatározám magamban, hogy az üres korsókat fogom eleibe felhordani; — felkaptam tehát mindegyik kezembe egy-egy üres korsót, és ballagtam velők felfelé a grádicson; melyeket midőn még távolról megláta principálisom, hogy könnyen lóbállom kezeimben, fenyegete a „Rehfieslivel" és monda németül, hogy miért nem hozok fel mindjárt előszörre tele korsót, hisz — úgymond — mind felhordatja velem. Ezen mondásnak hitelt nem adva, azt gondoltam, hogy majd ha én az üres korsókkal kettőt-hármat fordulok szép lassan felfelé, beleunván ő a várakozásba, abbahagyja a szigorú executiot... Azonban isszonyuan csalódtam véleményemben ! mert csakugyan felhordatá velem minden korsóimat. Hanem midőn tehát az utolsó két korsót felemelem, azonnal alkura kezdtem lépni principálisommal... könyörögtem neki tudni illik, hogy bocsássa meg hazugságomat, melyre a szörnyű sötétségben a pincébe való menéstőli félelem készte. Nem használt azonban semmi könyörgés, sőt úgy látszott, mintha már mérte volna a dühös bolond német a „Rehfieslit" hatomra, — és mintha könyörgésem által csak a mérget neveltem volna benne. „Tyere, tyere" — integetett a jobb kezében tartott korbáccsal, 354