A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

és nem győzte bevárni míg egészlen felértem volna, hanem lelépett, és a második lépcsőre letette a bal kezében tartott égő gyertyát; •— mire én szinte felérvén, megkapott hajamnál fogva, azon lépcsőre, melyen álltam letetette velem a tele korsókat, kihúzott a pincéből, és a be-becsapott széltől lebegő gyertyavilágnál, ott mindjárt a pinceajtó előtt úgy elkorbácsolt, hogy legalább harmincat csak elpattogatott rajtam... szüntelen kiáltozván; „haszutz-e más, haszutz-emás!" S ha Náncsi ki nem jön éjjeli pongyolában?... talán még máig is korbácsol nagyon tisztelt principálisom. Az a minnyájunkhoz angyali leány, midőn látta az ágyból, hogy engem nem utolsó veszedelem fenyeget, látván, hogy apja kikésér a korbáccsal; talán nálomnál jobban félve, kiugrott az ágyból, alsó szoknyát öltött magára, kijött utánunk, és a setét konyhában várta a dolog kimenetelét. S midőn hallotta apja szavait, hallotta az én könyörgésemet és utóbb hosszas jajgatásomat (mivel nem mert mindjárt védelmemre jönni), kirohant, és apja nyakába kapaszkodva hátrálá a további kegyetlenkedéstől. „Packst dich hinein Du lump!"

13 — kiáltá dühösen nagyon tisztelt principálisom, és én jajgatva hordám be magamat a konyhán és szobán keresztül a műhelybe. Sírtam oly keservesen, hogy midőn már lefeküdtem és féligmeddig szunnyadtam, még akkor is folyvást szöpögve fel-felfohászkodtam, mignem végtére mégis csak elnyomott az álom. Másnap jókor regvei, minden további gondolkodás nélkül kiillantam a házból, és magamban azon erős feltétellel mentem haza szüleimhez, hogy semmiféle erő többé a Silinger házba vissza nem visz. Könnyező szemekkel léptem be szüleimhez, melyet midőn apám meglátott, azonnal komoly tekéntetet ölte magára, és amint hozzá közeiedék kézcsókolásra, megszorítá kezemet s kérde: „Mi lelt ismét édes fiam? hogy ily korán és sirva jösz hozzánk haza." Még csak most eredtek meg igazán könnyeim csatornái, és oly nagyon kezdtem sírni, hogy a sírás miatt nem bírtam apám kérdésére felelni. Anyám közeiede hozzám, fehér konyhakötényével megtörlé szemeimet, mindegyikre egy-egy csókot nyoma, s vigasztalva monda: „ne sírj édes gyermekem, mondd el mi bajod, és ha segíthetünk azon, majd amennyire lehet, törekszünk segíteni." Minekutána egy kevéssé szűntek könnyeim, elkezdtem beszélni az estvéli történetemet; beszéd közben levetem térdig érő kabátomat, mellényemet, és kértem anyámat, hogy nézze meg hatomat. Midőn anyám felhúzá hatomon az üngőt, és bal vállamon megpillantá a két tenyér szélességű kék, zöld, sárga foltot, felkiálta : „ah, ez már mégis sok !" — monda, és egyszerre meg elhallgatott... Hihető apám szemei hallgattatának el vele !... Hosszas csend terjede el szobánkban. Mialatt én ismét felöltem öltönyömet, melyhez Bábi néném segíte. Apám ezalatt szinte egészlen felöltözött, és végre félbeszakasztá a csendet. „Te, fiam" — úgymond: „én téged annyira szeretlek, hogy azt neked meg nem mondhatom, tollal le nem írhatom; s nekem szörnyen fáj, hogy principálisod oly durva kegyetlen hozzád, — de vissza kell menned, habár nem tudom, mit történend is veled. Egy gazdánál kell kitanulnod mesterségedet, ha bármily nagy áldozatodba kerüljön is... Sehogy meg nem engedem, hogy inasi éveidet hely csereberélve töltsd ki, nemkülönben azt se, hogy mesterséget mást válass z. Akaratom •— pedig szilárd -— az, hogy amely pályára léptél, azon járj, mig sorsod meg nem állít." Könyörögni kezdtem apámnak, meg akarám neki mondani, hogy iszen én nem akarok más mesterséget választani csak más gazdát,... de belevágott szavaimba mondván: „hasztalan beszélsz fiam! mondom, akaratom szilárd, szavamnak állni kell,... ha fiam akarsz maradni." Anyám szinte megszólamlott úgymond: „már apjok, bizon mégis egy kis meggondolás kellene a dologhoz, mert ami sok sok... hát én csak azért szültem gyermekeimet, hogy utóbb talán más emberek még agyon is kókányozzák ?" Rövid hallgatás. „Ne beszélj, édes fiam" — úgymond végre apám, anyám felé fordulva: „látod, fiadnak mindenhol szenvedni kell, ha bármelyik gazdához adom is ; azért tehát, hogy hozzá ne szokjon a csereberéléshez, és hogy a rossz nyelvek ne mondhassák: ennek is minduntalan más helye, gazdája van, — mindenesetre legjobb neki hazamenni helyére." Nem is soká tétovázott velem apám, hanem felöltözvén, édes vigasztaló s bátorító szavakkal megindíta hazulról. Én pedig látván apám szilárd akaratját, meg sem mertem többé moccanni, hanem oda engedve magamat sorsomnak, anyámhoz mentem kezetcsókolni, nénémre egy istenhozzádot pillanték könnyező szemeimmel, és mentem ki a házból apámmal. Gazdám házához érvén, engem bebocsájtott apám a műhelybe, ő pedig a kapu felé bement principálisomhoz. Mit végzett bent, mit sem? — azt ők tudták. Elég az, hogy nekem elillanásomat senki még csak szememre sem vetette. Az idő múlt. Múltak hetek, holdnapok. Idő jártával majd szeretett principálisom, majd segédjeink úgy-úgy felraktak reám néha a „Rehfiesliből", hogy háromszorra is elég lett volna,... mindazonáltal — minekutána haza szüleimhez haszontalan szaladtam enyhítést keresni — csak tűrtem, szenvedtem. A SZABADULÁSI LAKOMA (1820) 1117—124] 1820-ik év utolsó napja, december 31-ke volt azon vasárnap, melyen délután 3 órakor segéd lettem. Fekete frakk, búzavirág szinű kék pantallón, fehér mellény, piros nyakkendő volt öltözetem. Fejemen fehér posztóból készült, fekete viaszkos vászon tetejű sapka volt, lábaimon feszes kordován csizmák. S midőn a nevezett vasárnap, mindjárt ebéd után, így fel valék öltözve, apámmal elmentünk Silingerhez, hol már minden készületek, melyek a szabaduláshoz tartoztak, meg voltak téve. Alig is voltam a műhelyben félóráig, behívtak a már együtt ült tisztelt grémiumba, és elkezdtek egymásután a sebész urak egyről másról az anatómiából kérdezni, melyre midőn mindegyiknek tűrhető kielégitőleg megfeleltem, felszabadíttattam. Éppen hármat ütött a nagy templombéli toronyóra, midőn, már mint segéd, kiléptem tanító principálisom háza kapuján azon gondolattal, hogy ezen házba soha többé bé nem lépendek. Utamat kevélyen, egyenesen haza erányoztam. Apám, ki már akkor ismét otthon volt, megölelt, midőn beléptem a szobába és megcsókolt. S ha jól emlékszem, alighanem könnyeztek szemei. Anyám egy gyönyörű hímzett zsebkendővel ajándékozott meg szabadulásom emlékéül, melynek — minekutána ez volt 23* 355