A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

Mindazonáltal mégis igen gyakran eltévesztek ők a dolgot; sokszor megelőzé őket dühös principálisom, s nem nyertek időt engem elrejteni. Ilyenkor osztán bármi csekél hibáért is, úgy úgy elkorbácsola kegyelmes jó principálisom, hogy néha még egy hét múlva is nézegettem lefekvéskor a kék foltokat combomon vagy karjaimon. Nem is vittem ki egészlen az első esztendőt, mert annak vége felé egy napon, csak azért, hogy a reggeli csizmái principálisomnak nem voltak éppen oly tükörfényesek, kegyetlenül megkorbácsolt. Két külső országi német segédjeink is, már ez előtt való napokban isszonyú gorombák valának velem, — melynek következtében erősen feltettem magamban, hogy a házot elhagyom, és én nem is leszek borbél. Mindazonáltal ezen napot a házban töltöttem el, szorgalmatosan végeztem mindennapi kötelességeimet, s mellette fejemben mindég azt főztem, hogy holnap korán regvei hazamegyek szüleimhez. Másnap kora reggel beköszönték szüleimnél, kik még mind a ketten reggeli pongyolán voltak. Midőn apámhoz közeiedék kézcsókolásra, rám tekinte és „de korán felébredtél, édes fiam" — monda: „osztán olyan komor vagy, mintha még ma nem kaptál volna fölöstökömöt?" „Nem ám édes atyám" — felelék olyan fél siró hangon: „és nem is akarok kapni Silingeréknél, mert én oda többé vissza nem megyek." Apám megkomoroda, homloka ráncosodni kezde, és szó nélkül vete rám egy sokat jelentő tekintetet. Kis szünet után apám megszóllamla : „mondtam édes Károlyom" — úgymond: „az ördög minden szeretett volna lenni itt a földön, csak inas nem. Elhiszem édes fiam, hogy neked sem tetszik az inaskodás ; s nem is hagynálak más keze lába alatt henteregni, ha más tehetséggel bírnék ... de így ? — látod édes gyermekem, szegén emberek vagyunk, kell, hogy mesterséget tanulj, mert különben mi jövendő néz rád? — azért ne is soká gondolkodj, hanem mentül előbb csak menj haza és láss kötelességed után." „De nem úgy jöttem ám én el, édes atyám, hogy ismét visszamenjek ..." „Azt elhiszem, édes fiam, de én meg akarom, hogy visszamenj." Szemeim a földre sütve álltam apám előtt, s hallgattam. Kis szünet után apám szakasztá félbe a csendet. „Várj édes fiam" — úgymond: „majd én haza késérlek, hogy principálisod ne bántson; hanem osztán többször ne próbáld ezen lépést, mert akkor megharagszom rád. Inas nem úr édes fiam, szenvedned pedig mindenhol kell, akármelyik gazdához mégy, ... tűrj ! négy esztendő nem a világ, majd ha felszabadulsz, oda mehetsz, ahová tetszik." Mig apám így beszélt, én szoborként álltam előtte. Azonban ő öltözött, s minekutána kész lett az öltözéssel, kapa botját, kalapját, s nekem kezet nyújtva monda: „gyere édes Károlyom, mennyünk." Principálisom morc tekintettel fogadott, midőn apámmal beléptem hozzá a szobába, s hiszem, ha magam megyek haza, majd ellát a „Rehfieslivel". így mindazonáltal kezet hagya csókolni, s szó nélkül, sokat jelentőleg fenyegete ujjával ; én szinte szó nélkül hordtam be magamat a műhelybe, hol az egyik segéd „Desertornak"

11 nevezve fogadott. Ismét hozzáfogtam kötelességem folytatásához. Néhány hetek elforgása után principálisom beszegődtete, mely következő mód s rend szerint ment végbe. Hét vagy nyolc chirurgus urak léteztek akkor Pápán, akik egy céhben, vagyis inkább (a sebész urak azt igy szokták nevezni) „grémiumban" voltak. Ezek közt az én principálisom volt a céhmester, — vagyis inkább „Senior". Ő tehát mint Senior, egy délután általam másnap délelőtti 9 órára összehívatá az egész tisztelt grémiumot. Másnap első kora regveli találkozásomkor principálisommal, kiadá nekem is a parancsolatot, hogy 9 órakor sehová ne menjek, hogy tudniillik ha szükség lesz reám, hogy a házban legyek. Alig ütötte el a plébániai nagy templom tornyában az óra a kilencet, jöttek egyenként a sebész urak; s talán éppen egy fertál múlhatott tízre, midőn a szobából a műhelybe nyíló ajtó megnyílott, s principálisomnak vastagon rikácsoló hangja hallata: „Kari, tyere pe!" Szerencsémre éppen a műhelyben voltam, s valami különös megdöbbenéssel ugortam fel ülésemről a hívásra. Ha megdöbbentem a hívásra, még jobban megdöbbentem most, midőn a szobába léptem, és a szoba közepén álló nagy asztalt ama tisztes uraktól, kiket tegnap hívtam, körülülve láttam. Principálisom mint Senior elől ült, hanem tüstént felkelt, midőn én a szobába léptem. „íme urak, ezen kisfiú" — monda töredezett nevetséges magyarsággal: „nálam akarja inasi éveit eltölteni; tessék neki a rendszabályokat eleibe olvasni, s őtet hozzám beszegődtetni." Megnyittatott a céhláda, elől vetettek abból két nagy könyvek és íróeszköz; s minekutána azok az asztalra rakattak, felém fordult egy szinte elől ülő tisztes öreg úr, és igen szíves hangon kérdé tőlem: „Mi a neved édes fiam?" „F. Károly" — felelék rebegő hangon. Egy másik úr kinyitá az egyik könyvet, tollat véve kezébe, megmarta a nagy fa kalamárisba, és beírá nevemet. Az első úr ismét kérde: „hová való születés vagy?" „Ide Pápára." „Hány esztendős ?" „Tizenkettő" A másik úr beírá feleleteimet, s annak utána kinyitá a másik könyvet, és rám tekintve monda: „jól figyelmezz most fráter, hogy amit ezen könyvből eleibéd olvasok, egész inasi időd alatt azok szentek legyenek előtted." És eleibém olvasá a borbél inasi rendszabályokat, melyek csak addig maradának emlékemben, míg a tisztelt grémium előtt álltam !... melynek következtében ma még annál inkább sem tudok belőle egy bötűt sem. Minnyájan intenek a jó viseletre, mindegyik mondott valaminemű jó oktatást, s midőn mind kibeszéllek magokat, inte principálisom, hogy elmehetek. S minekutána körül mindegyiknek kezet csókoltam, könnyebben lélegzelve kimentem a műhelybe. A hosszas egy helyben való állás, mely talán egy kis óráig tarthata, úgy elfárasztott, hogy szinte örültem, hogy végre megszabadulhattam a nemes gyülekezetből ... Leültem a műhelyben egy sarokba, s gondolkodni kezdtem, hogy tudniillik most már nem tréfa ám inaskodásom! : „ha most Kari megszöksz,... nem torn mi történend veled." Azonban nemsokára közelgett dél, asztalteritéshez kellett látnom, mely foglalatosságommal, és a követ2:< 353