A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)
Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében
s igy csak karcsú dereka és gyönyörű hosszú szőke haja — mely kétágra fonva, vállain nyuladt lejóval derekán alól, s mindegyik ágnak vége kék szalag bokorban enyészve el — lepett meg bennünket. (Vagy legalább, ha apámat nem is, tehát engem.) Apám szerencsésjóreggel mondása megfordítá a szőke fejet, s amint elénk fordula: két kék szemek csillogtak abban, melyek felől most hamarjában csak annyit mondhatok, hogy kékek voltak. A fehér piros arcból csakugyan nem lehete többet 14 tavasznál kiolvasni. „Itthon van-e a tens ur?" — kérdé apám az alázatosság és tisztelet legmélyebb hangján. „Igenis" — csengte a szőke nő szája, s hófehér gömbölyű kezével mutata a mellette nyiló szoba ajtóra mondván: „tessék bemenni" Lopva egy pillanatot vetek még a szőke nőre, midőn mellette elmenénk, be a szobába. Apám kocogtata, s engem előre bocsátva, a „Herein!" szóra belépénk. A szoba meglehetős nagyságú volt; két középnagyságú ablakok, zöld rácsokkal ellátva, alkalmas gyéren bocsájták be a világosságot az utcáról. Az egyik ablaknál, jobbra, egy ezüst színre festett íróasztalnál ült leendő principálisom, ki is, midőn belépénk, felénk tekénte, és egy oly fekete ragyás arcot mutata, kidagadt nagy szemekkel és hosszú szürke szemszőrökkel, hogy szinte megdöbbenek tőle. A másik ablaknál, balra, egy kis fényes varróasztal előtt ült leendő principálisném, kapcát kötögetve. Nagyon sovány, halavány tekéntetű, és már amint ült is úgy látszott, hogy a magasabbak közé számítható asszony volt. Szelíd tekintete s nyájas elfogadása tiszteletet és szeretetet ébresztett bennem eránta. Ugy a szoba közepe táján megállapodánk egymás mellett, s minekutána apám magát mind a két ablak felé mélyen meghajtván elmondta „szerencsés jó reggelét", — én is siettem mind a kettőnek kézcsókolására menni. „Mi neved édes fiam?" — kérdé tőlem az asszony a legédesebb hangon. „Káról" — felelék szemérmes elpirulással. „No csak jó légy édes gyermekem" — monda az aszszony, anyai édes tekintettel végigmérve bádjatt szemeivel: „eredj ki a műhelybe, most már te a mi fiúnk leszel", s az ajtóra mutatott, mely a szobából a boltba nyílott. Apámhoz közeiedék előbb, s minekutána annak kezet csókoltam, úgy mentem osztán lábhegyen ki a borbélym űhely be. Apám sem soká késett bent, minekutána, alig pár percek múlva, az utcára nyiló boltajtón jött be hozzám istenhozzádot mondani, s mégegyszer szívemre köté a jó viseletet. Két segédinknek, kik éppen otthon valának, szívességökbe ajánlván elment, én pedig őtet könnyező szemekkel kísérvén az ajtóig, ott maradtam. Úgy 12 éves, hitvány kis apró gyermek voltam akkor, öltözetem és nyelvem tiszta magyar, az egész háznép, pedig csupa német, ... melynek következtében lehet gondolni, mily különös uj vendég voltam én a házban. Kivált még akkori időben a magyarnak szégyen volt magyarnak lenni,... a pór nép közt úgy mint úri házokban félvállról néztek reánk, ha magyarnak vallottuk magunkat; kivált ha még azt is hozzá tettük, hogy nem beszélünk más nyelvet csak magyart !... Ekkor tüstént lehete hallani: „Das ist ein ungarischer Ochs." 5 Azonban alig valék néhány napokig a házban, már egészen bele honosodtam. Rút fekete vörös ragyás principálisom egy eredeti külső országi mérges német — ki még a francia háborúból maradt itt hátra Magyarországban mint elbocsátott „Unterarzt" 6 —nagyhamar megérteié velem néhány dörgő német parancs szavait. Sovány, szélütötte principálisném anyai módon bánt velem. Ama szép, kékszemű szőke leány, kit a házba jöttömkor a konyhában a tisztára sikált asztal előtt lisztet szitálva találék — gondolom szükségtelen mondanom — principálisom leánya volt. Ez nemcsak szépségére, hanem jó, szelíd természetére nézve is tökéletes angyali lény volt köztünk a házban. Ez és anyja számtalan házi háborgásokat, házigazdánk durvaságait elháríták nyakunkról. Különösen nekem gyakran pattogott volna a „Rehfiesli" 7 vállaimon s hátamon, hajó asszonyom jó előre nem gondoskodik a fenyegető veszedelem felől... Ilyenkor mindég, ha principálisném jókor észrevette a bajt, vagy messze elküldött valahová a háztól — p.o. kertbe, szántóföldre, — vagya házban rejtett el hamarjában valamely zugolyba. Nemkülönben cselekedett velem sokszor Náncsi leánya is . . . így történt velem egyszer a többi közül, hogy — már nem jut eszembe miért — dühösen kérdezé principálisom leányától az első szobában: „wo ist der verfluchter Kerl, derBub?" 8 (így beszélte később Náncsi), — melyen ő megijedvén, ezen rövid felelettel: „ich weiss nicht", 9 otthagyá apját, és sietett a hátulsó szobába, hol én asztalterítéssel foglalatoskodtam (ezt jól tudta Náncsi, azért jött egyenesen oda); megragadt karomnál fogva, „gyere hamar Kari", és egy nagy fennálló almáriomhoz ráncigált; melybe alighogy bezárt, azonnal jött principálisom is, korbács a kezében, erősen kérdezősködött hollétem felől. Én ezen fenyegető veszedelem felől mitsem tudva, rekesztékemben talán még nem is lélekzeltem. Azonban — minthogy az idő legjobb orvosa mind bánatnak mind méregnek — eldobta principálisom a korbácsot egy kis negyedóra múlva, és nyájosan kezdett gyönyörű szőke leányával beszélgetni. Az idő múlt, közelgett dél. Principálisom nemcsak mint nevezetes jó orvos, hanem egyszersmind mint vármegye chirurgus, gyakran ebédelt az akkori úgynevezett Rába első alispánynál, — melynek következtében ezen napon is, melyen én a nagy almáriomba kerülék lakóul, szinte oda vala hivatalos. Mondom közelgett dél. Principálisomnak más kaputot vala szándéka magára ölteni, ... s ahelyett, hogy mint máskor parancsolva szokta azt elől kérni, jött szó nélkül a nagy almáriomhoz, és nekem s Náncsinak isszonyu rémülésünkre, hertelen kitárta azt. Én ijedtemben nem tudtam megmozdulni, hanem magamat összehúzva, majd eleibém néztem le, majd félve principálisomra pillanték; ki úgy látszott, maga is megdöbbent a meglepetésen. Mindazonáltal egy pillanat múlva elmosolyoda és felém nyúlt, karomnál fogva kilódíta az almáriomból: „mi csinálsz te id okosztafára való" — monda: és folyvást mosolyogva, fejét hajtogatá. S midőn az almáriomból kivett magának egy kaputot, Náncsi felé fordula, és még mindég mosolyogva, jobb kezén lévő mutatóujjával fenyegeté mondván: „Tu! das ist dein Werk." 10 Náncsi angyali mosollyal közeiede apjához, nyakába csimbaszkodva mené ki vele a szobából, én pedig siettem az asztal terítéssel. Számtalan különböző eseteket, melyek 4 inasi éveim alatt elől adták magokat, tudnék ideírni, ha az olvasóval megunatni akarnám magamat; hanem legyen elég az: hogy minduntalan majd igen jó principálisném, majd Náncsi mentének meg elrejtéseik által a szigorú megkorbácsoltatástól. Pedig mindannyiszor őknyerének érte némi gorombaságot. 352
