A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben

előfordulásuk sokkal ritkább — az attikai profilú külső lábazatra, a háromkaréjos ívre és pillérre és az ikerablakok profiljára is.

56 Ilyen körülmények között az egyes részletformák izolált vizsgálatával nem juthatunk messzire, és szilárd alapokon nyugvó megállapításokat csak akkor tehetünk, ha egyrészt a nagy összefüggéseket: az építészeti struktúrát és a formai együtteseket, másrészt a szóban forgó általánosan elterjedt részletformáknak azokat a speciális jegyeit vizsgáljuk, amelyek emlékeinket megkülönböztetik az általános típussajátságoktól. Mint említettük, a veszprémi műhely munkáira inkább a szerkezet, mint a formák gazdagsága jellemző. Bár ezt a megállapítást elsősorban az ikerablakok vizsgálatából szűrtük le, a Szt. György-kápolnával kapcsolatos emlékek sem tesznek ellentmondó tanúságot. Hiányzik a műhely formakincséből a figurális és növényi (indás-leveles-palmettás) ornamentika, és hiányoznak a geometrikus, normann jellegű díszítőmotívumok is. A profilok finomak, kiszámítottak; erőteljesebb, domináns tagozataik nincsenek. Tehát éppen azokat az elemeket nem találjuk meg, amelyek a jaki kör és a hozzá közel álló épületek esetében az ornamentika jellegét alapvetően meghatározzák. így a jelenleg rendelkezésünkre álló anyag alapján nem lenne indokolt összefüggéseket keresni ajaki körrel sem; a kapcsolat véleményünk szerint itt sem terjed túl azon a mértéken, ami az emlékek egykorúságából adódik.

57 Az egyetlen lehetőség tehát, amerre műhelyünk kapcsolatait kereshetjük, a ciszterci rendi koragótika. Bár ez önmagában véve is meglehetősen tág stíluskategória, amelynek több-kevesebb eleme az óbudai királyi műhelyben éppúgy megtalálható, mint a jaki körben, és a kifejezetten ciszterci típusú épületeken is számos változata különböztethető meg, mégis eléggé körülhatárolt formavilágot jelöl, amelybe a veszprémi műhely formái és megoldásai (bimbós oszlopfő, sarkantyús borda, szerkezet gazdagítása a formagazdagság rovására) igen jól beleillenek. A problémát csak az okozza, hogy a ciszterci koragótikának melyik az az ága, amellyel a veszprémi műhely a legszorosabban összefügg. Meglehetősen hiányosan fennmaradt ciszterci emlékanyagunkon belül elsősorban Bélapátfalván találunk olyan motívumokat, amelyek Veszprémmel közeli rokonságban állnak. Itt mindenekelőtt a kerengő csekély maradványára, a déli kereszthajó nyugati falán fennmaradt homlokívre kell felfigyelnünk. Ez a homlokív egyszerű, két konvex tag közé zárt konkáv tagból álló profilozásával, amelyet nagyjából azonos szélességű, sima sáv kísér, valamint a tagozás pajzsmotívumos lezárásával

58 lényegében hasonló művészi felfogást tükröz, mint a veszprémi ikerablakok háromkaréjos ívvel 176 13. Bordatöredék (?) profilja Tihanyból. 13. Profil eines Rippenfragments (?) aus Tihany. 13. Profil d'un fragment de nervure (?) de Tihany. 13. Профиль гурта (?) из Тихани, lezárt keretelése. Bár a profil nem hullámos, mint Veszprémben, hanem vonala kétszer megtörik, hatásában nem különbözik lényegesen, sőt, talán még pregnánsabb változatát testesíti meg ugyanannak a kifejezési szándéknak. A bélapátfalvi kerengő többi részleteit, sajnos, nem ismerjük. Mint már utaltunk rá, az 1964 —66-ban lezajlott ásatások során tisztázódott, hogy a boltozott kerengő külső falait szakaszonként 1—1 támpillér támasztotta, és a méretek alapján kettős ikerablakokra lehet következtetni. Ha rekonstrukciónk helyes, ez a megoldás is analóg a veszprémi és tihanyi emlékekével. A templomon elsősorban a polichromia az, ami szempontunkból figyelemreméltó. Maga a polichromia — többek között — Esztergomban, Óbudán, Pannonhalmán és Kalocsán is előfordul,

59 itt azonban elsősorban a kapukra összpontosul, ezek különböző funkciójú elemeinek hangsúlyosabb elkülönítését szolgálja, és anyaga is speciális (vörösmárvány). Bélapátfalván viszont lényegében a falsík egy darabját emeli ki, amit még pregnánsabbá tesz az, hogy a sávozott falszövet átterjed a kapu egyenes rézsűként kiképzett bélletére is, hangsúlyozva ennek egységét a környező falsíkokkal, és ugyanakkor elkülönítve azt az egykor eléje helyezett bélletoszloptörzsektől, valamint a fejezetek és lábazatok frízétől.

00 Kétségtelen, hogy a polichromia Veszprémben is egy meghatározott terjedelmű falsík hangsúlyosan eltérő kezelését szolgálta, és a tagozott részek színben itt is elkülönültek a tulajdonképpeni falszövettől. Veszprém és Bélapátfalva között tehát két ponton is eléggé feltűnő rokonságot tapasztalhatunk. így talán az sem véletlen, hogy a bélapátfalvai kereszthajó sarokoszlopai nem közvetlenül a fal sarkában, hanem derékszögben megtört pilaszterek szögletében állnak."

1 Mint láttuk, hasonló formát alkalmaztak a Szt. Györgykápolnában is, természetesen a nyolcszögű alaprajznak megfelelően. Hogy ez a forma későromán építészetünkben egyáltalán nem általános, arra — Esztergomon kívül — elég Ócsa, Kerc, Gyulafirátót és Óbuda példáját idéznünk.

62 A bimbós oszlopfő és a sarkantyútagos bordatípus szintén előfordul Bélapátfalván, de eléggé eltérő megoldásban.

63 Éppen ez az, ami a felsorolt egyezések ellenére arra enged következtetni, hogy a bélapátfalvi műhely nem lehet azonos a veszprémivel. Ez a kérdés természetesen csak a kerengő hozzávetőleges rekonstrukciójával, fejezeteinek és lábazatainak ismeretében lenne határozottan eldönthető. Minthogy azonban az említett formai megegyezések is inkább rendkívül szoros stílusrokonságot, mint azonos kezek munkáját árulják el, valószínűnek tartjuk, hogy Bélapátfalva és Veszprém a fejlődés azonos szintjén álló, közös műhelyhagyományokból és stíluseredetből levezethető, de egymással közvetlen kapcsolatban nem álló emlékek. Annyi bizonyos, hogy Veszprém szempontjából jelenlegi ismereteink szerint Bélapátfalva jelenti a legközelebbi analógiát. E megállapításainkat lényegében alátámasztja a bélapátfalvi templom, illetve kolostor keltezése is : az építkezés közvetlenül az alapítás, 1232 után