A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)
Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben
zése a másodlagosan felhasznált középkori építőanyag szempontjából talán nem véletlen. A kanonoki ház építészeti megformálása Fellnerre vall, valószínű tehát, hogy a kivitelezést is — legalább részben — ugyanazok végezték, akik a többi Fellner-féle építkezésen dolgoztak. A szeminárium építését nyilván nagyméretű földmunkák és bontások előzték meg, és így könnyen elképzelhető, hogy az ennek következtében felszínre került építőanyag egy részét az éppen munkában levő kanonoki háznál használták fel. Ez annál is inkább lehetséges, mert a Fellner-műhely hasonló eljárása más esetben is kimutatható. 33 A leletkörülmények vizsgálatával összefüggésben emlékezhetünk meg egy további figyelemreméltó jelenségről is, amely némi építéstörténeti útmutatással szolgál. Az ívindítások közét kitöltő kövek egyikén ugyanis a falmag felé forduló oldalon ívelt felületet találunk (7. kép). Ezt a felületet eredetileg gondosan megfaragták, az azonban kétségtelen, hogy az ikerablakokba történő beépítéskor már nem játszott szerepet. Természetesen az is lehetséges, hogy elrontott tagozat utánfaragásáról van szó, úgy érezzük azonban, hogy itt kézenfekvőbb lenne egy lebontott épület(rész) másodlagosan felhasznált elemére gondolni. Ez arra engedne következtetni, hogy az ikerablakok nem új építkezéshez, vagy bővítéshez, hanem régebbi épület teljes újjáépítéséhez, vagy legalábbis erős felújításához kapcsolódnak. Ez a megfigyelés különösen abban az esetben válnék értékessé, ha bebizonyosodnék, hogy az ablakok az egykori káptalani épülethez tartoztak : ez ugyanis megerősítené a fentebb említett, 1184—88-ból származó adatot, amelynek értelmezése vitathatónak tűnhet. A székesegyház esetében kétségtelen, hogy régebbi épületről van szó, és az említett Ádám-féle adat alapján az is bizonyos, hogy a későromán periódusban átalakítások történtek rajta. Végül az épületkomplexumon belül elhelyezkedő Szt. György-kápolnáról tudjuk, hogy ugyanebben az időszakban, régebbi épület helyén keletkezett. Ha tehát ikerablakaink a káptalani épülethez tartoztak volna, ez lenne a harmadik egység az együttesen belül, amelynek felújítása a többivel megegyező periódusban ment 9. Ikeroszlop-lábazat töredéke Tihanyból. 9. Fragment eines Doppelsäulen-Sockels aus Tihany. 9. Fragment du socle d'une colonne jumelée de Tihany. 9. Обломок цоколя парной подпорки из Тихани. végbe. Akárhogyan is dőljön el végül a proveniencia kérdése, annyi bizonyos, hogy a Szt. György-kápolna, az Ádám-féle ajtó és az ikerablakok együttvéve igen kiterjedt építőtevékenységet sejtetnek a székesegyház környékén. Az építéstörténeti adatok összevetéséből tehát arra lehet következtetni, hogy a kápolna építése nem tekinthető elszigetelt jelenségnek, hanem valószínűleg egy átfogó újjáépítési program része volt. Ikerablakaink és a többi veszprémi későromán emlékanyag viszonyának tisztázásához sajátságos módon egy tihanyi lelet járult hozzá döntő módon. A tihanyi templom és kolostor 1965. évi renoválásakor ugyanis a vakolatleverés után a szentély északkeleti sarkában egy eléggé nagyméretű (41X57X28 cm) tagozott kőre lettünk figyelmesek. A kő kiemelése után kiderült, hogy ugyanolyan, két oldalán egyforma, hullámos profilú tagozassál ellátott faragványról van szó, amilyen a 88. számú kő, azzal a különbséggel, hogy a tagozatok végigfutnak, tehát a pajzsmotívumos lezárás hiányzik. A kő egyik oldalán a külső hengertagot lefaragták, eredetileg tehát 59 — 60 cm széles lehetett, ami majdnem pontosan azonos a veszprémi ikerablakok köveinek megfelelő méretével (8. kép). Az egyezés olyan nagyfokú, hogy már ennek az egyetlen darabnak az alapján is szoros összefüggést kellene feltételeznünk. Ezt az összefüggést csak megerősíti a többi tihanyi későromán kőfaragvány, amelyek közül elsőként egy oszloplábazat töredékét kell említenünk. Ez már korábban, az 1958. évi renoválás alkalmával került elő a kolostor épületéből. 34 A sarokleveles lábazat jellegzetes későromán formát mutat; figyelemreméltó, hogy alsó párnatagjának profilja alul nem ívelődik vissza, hanem érintőlegesen kapcsolódik a talplemez függőleges síkjához. A párnatag széle a talplemez négyszögére ugyancsak olyan körként rajzolódik, amely a négyzet oldalait belülről érinti. Szempontunkból e lábazat legfigyelemreméltóbb vonása az, hogy a talplemez egyik oldalához keskenyebb nyúlvány csatlakozik, amely mindkét sarok mellett 3—4 cm-es beugrást eredményez, s törésfelületben végződik (9. kép). Tulajdonképpen tehát nem teljes lábazatról, hanem töredékről van szó. Az 1965. évi munkálatok során előkerült egy másik lábazattöredék is, amely méreteit és formai megoldását tekintve teljesen megfelelt az előzőnek, de annál sokkal töredékesebb volt (10. kép). Erről a darabról az említett nyúlvány hiányzott, de tüzetesebb vizsgálat nyomán kiderült, hogy helye itt is megvan: a talplemez egyik oldalának két szélén 3—4 cm széles faragott felületek találhatók, amelyek között törésfelület húzódik. A kiegészítés szinte önként kínálkozik: töredékeink eredetileg kettős lábazatokhoz tartozhattak, amelyeknél a két négyszögletes talplemezt az említett nyúlvány — tehát egy keskenyebb nyak — kötötte össze. Az ilymódon kiszerkesztett kettős lábazatok méretei további érdekes összefüggésre derítenek fényt. A talplemez mérete 26, 5x26,5 cm, az említett nyúlvány hossza 5—6 cm. Ezek a méretek a kettős lábazat teljes hosszát 59 cm-ben határozzák meg, ami az ikerablakok bélletfalvastagságának jól ismert méretével egyezik. A talplemez egy oldala ugyanakkor az ívindításos kövek felfekvési felületének szélességével azonos méretű, ami azt jelenti, hogy a kettős lábazat egésze ugyanakkora felületet takart, amekkora az ablakzáradék vallanak felfekvési felülete volt. Mindezek után aligha vonható kétségbe az, hogy az említett profilos kő és a lábazattöredékek egyazon építészeti 172