A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben

4. Kapcsolt nyílás függőleges alátámasztásának lábazati darabja (88. sz.). 4. Sockelstück der vertikalen Unterstützung von einer gekoppelten Öffnung (88). 4. Morceau du socle du soutènement vertical d'une baie jumelée (№ 88.). 4. Часть цоколя вертикальной подпорки (88). ban az ilyen jellegű analógiákat kell figyelembe vennünk, hangsúlyozva azonban azt, hogy ezek mellett csupán bizonyos valószínűség szól, és a másfajta megoldások lehetőségét a rendelkezésünkre álló csekély adatok vizsgálatával egyáltalán nem lehet kizárni. Az, amit a polichromiával kapcsolatban a külső és belső nézet közötti esetleges eltérésről mondtunk, érdekes módon egyeztethető egyéb adatainkkal. A 88. számú kő tanúsága alapján ugyanis kétségtelennek tűnik, hogy az ikerablakainkat közrefogó kiugró tagozatok kívül és belül egyaránt jelen voltak. A két megállapítás első pillantásra egymásnak ellentmondani látszik, alaposabb vizsgálattal azonban éppen ettől a látszólagos ellentmondástól juthatunk el egy olyan megoldáshoz, amely véleményünk szerint — tudásunk jelenlegi szintje mellett — a legmegnyugtatóbb. Gondolatmenetünk kiindulópontja az, hogy síkmennyezetes terek belsejében tárnokkal csak egyes kivételes esetekben találkozunk; ha tehát ikerablakaink ilyen térből nyíltak volna, az lenne a logikus, ha a kiugró tagozatok csak az egyik oldalon jelentkeznének, ahol külső faltagoló elemként (lizéna stb.) értelmezhetnénk őket. Elképzelhető ugyan az is, hogy a kiugró tagozatok az ikerablakok fölött kívül-belül félkör-, vagy csúcsíves kiváltóívbe mentek át, és ehhez az ívhez belül nem járult boltozat; ezt a megoldást viszont más meggondolás miatt nem tartjuk valószínűnek. A polichromia ugyanis esetünkben kétségtelenül meghatározott kiterjedésű ía\felületen jelentkezett, és — amenynyire ez hazai emlékanyagunkban lemérhető — ilyen esetben a falazat színe rendszerint nem homogén, hanem sávozott, kétszínű. A polichromiának ez a formája azonban csak viszonylag nagykiterjedésű, és lehetőleg szögletesen határolt falfelületeken jut érvényre. A kis kiterjedésű, íves tagozatokkal határolt falfelületeknél — különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a későromán periódusban az ilyen, kiváltóívvel áthidalt ikerablakok fölött gyakran még körablak, vagy körablakok is voltak — a sávok száma túlzottan csekély, vízszintes kiterjedésük pedig túlságosan változó ahhoz, hogy ennek a megoldásnak megfelelő hatása lehessen. A nyílások fölötti homlokzati falmezők szögletes keretelése lényegében kétféleképpen képzelhető el: úgy, hogy a függőleges faltagoló elemeket (lizéna, falpillér, vagy -oszlop) fent vízszintes ívsor, vagy párkány köti össze, vagy pedig úgy, hogy a függőleges elemek egyben tektonikus szerepet is játszó tagozatok, tehát támpillérek, amelyek — a kor stílusának megfelelően — valamivel a végigfutó vízszintes párkány alatt végződnek. Az előbbi megoldás síkmennyezetes térrel összefüggésben is elképzelhető lenne, az utóbbi egyedül boltozott terekkel kapcsolatban jöhet számításba. Fenti meggondolásaink alapján valószínűbbnek tartjuk, hogy esetünkben boltozott terekről van szó ; ez pedig nagyon közelivé teszi éppen az utóbbi, a támpilléres megoldás lehetőségét. Eddigi fejtegetéseink lényegében meghatározzák állásfoglalásunkat a nyílástagok számának kérdésében is. Mint említettük, két-, három-, vagy négytagú nyílásokról lehet szó. Bár erre a kérdésre végérvényesen csak in situ marad-' ványoktól remélhetnénk választ, faragványainkon felfigyelhetünk egy olyan részletkülönbségre, amely a három közül határozottan az egyik — az utóbbi — megoldás mellett látszik szólni. A két ívindításos kövön ugyanis az éltagozás vezetése nem egyforma: a 46. a. számú kövön valamivel a felfekvési felület fölött mindkét oldalon pajzsmotívumban végződik ( 1. és 3. kép), a 85. számon viszont megszakítás nélkül végigfut a felfekvési felület szegélyén is (2. kép). Ez az eltérés igen figyelemre méltó szerkezeti különbséggel jár együtt: az előbbi esetben a felfekvési felület a kő teljes szélességére kiterjed (58x26 cm), az utóbbiban viszont csak annak egy részére (42x26 cm). A különböző méretű felfekvési felületek pedig határozottan eltérő osztómegoldásra engednek következtetni : a 46. a. sz. esetében logikusabb kettős oszlopokkal történő alátámasztásra gondolni, míg a 85. számot minden valószínűség szerint egyetlen oszlop támasztotta alá, feltehetően vállkő közvetítésével. A kétféle alátámasztás egy nyíláson belüli együttes alkalmazása esetünkben csak négyes ikerablakok formájában képzelhető el (hármas ikerablakok esetében a két osztó enynyire különböző megoldása teljesen valószínűtlen lenne), ebben az összefüggésben viszont teljes összhangba kerülne a nyílásforma sajátos formai rendszerével. A középső osztó ugyanis négytagú nyílásoknál az egész együttes középtengelyébe kerül, és így kiemelését — esetünkben ikeroszlop alkalmazásával — indokolttá tenné az, hogy ezzel a szimmetriatengely válnék hangsúlyosabbá. Ezt a hangsúlyt az adott esetben még növelné az éltagozás megoldása, amely az oldalbélletek aljából folyamatosan futna fel egészen a középső osztó fölötti ívindításig, ahol kétfelől lezárulna, és így maga is két szimmetrikus félre oszlanék.

5 Tagadhatatlan, hogy ez az egyetlen megoldás, amely mellett valamennyi ma ismert faragványunk önálló szerepkörhöz jutna egyetlen zárt nyílás-egységen belül. A magunk részéről mégsem ezt tartjuk a legvalószínűbb megoldásnak, és ezt az állásfoglalásunkat két oldalról is szeretnénk megindokolni. Egyrészt: a kétféle osztómegoldásnak nem kellett feltétlenül egy együttesben előfordulnia ; elképzelhető az is, hogy a különböző típusú osztók más-más nyíláshoz tartoztak. Az építészeti rendtől és a nyílások számától függően ez a megoldás sem zárná ki azt a lehetőséget, hogy az egyes osztótípusoknak az egész együttesben speciális formai szerepkör juthatott volna. A másik — és szempontunkból lényegesebb — indok az, hogy fentebbi fejtegetéseinkkel leg167