A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhládák

pántok alkalmazását, elsősorban azért, mert a csuklóspántokkal felerősített fedél — különösen ha a pánt csuklója kívülre esett — könnyen felfeszíthető volt, illetve a csukló csapjának egyszerű kiütésével, a zár nyitása nélkül hozzáférhetővé vált a láda belseje. A pántok kiküszöbölésével egyidejűleg a ládafedél belsejére olyan zárakat szereltek, amelyek két irányban zártak. A csapófedél megszüntetését az egyre magasabb és díszesebb zárszekrénykék elterjedése is előmozdította, mert a zárszekrényke gazdag díszítményei, amelyek között legtöbbször a céh jelvényei is szerepeltek, csuklóspántos megoldás esetén a láda kinyitása után nem voltak láthatók. A céhládák egyrészénél tehát a felnyitásnak és nyitvatartásnak egészen speciális új megoldása jött létre. A ládafedelet nem csuklóspántokkal erősítették a ládatesthez, hanem a pántok helyébe két, vagy négy lapos vasrudacska lépett. Ezek a ládafedél aljára merőlegesen voltak rögzítve és a láda két keskeny oldalfalába épített sinen, függőleges irányban mozogtak, miáltal a fedelet változatlan vízszintes helyzetben fel lehetett húzni. A felhúzott fedelet kis, rugós tartószerelvények segítségével megfelelő magasságban rögzítették. (62. kép). Ezzel a megoldással a biztonságosabb zárhatóságon túlmenően lehetőség nyílt arra, hogy a céhláda mindkét hosszanti oldalát homlokzati kiképzéssel lássák el, fedelének díszítményei bármelyik irányból láthatók voltak, és így az asztalra kitett céhláda körülülése is lehetővé vált. A felhúzható fedélszerkezet használata feltehetően Észak-Németországból terjedt el. A céhláda besejének beosztása különböző. Közös vonásuk azonban, hogy mindegyikben vagy az egyik, vagy a másik oldalon, néha mind a kettőn megtalálható egy kis felcsapható fedeles rekesz, egy másik valódi kis láda, az ún. ládafia. Ennek oldala gyakran felhúzható volt és a felhúzott oldallapocska mögött két-három kis titkos fiók húzódott meg. Az alapzattal ellátott ládák alsó részében nyílt, vagy titkos fiókok helyezkedtek el, és sok olyan alapzat nélküli láda is van, amelynek egyik keskeny oldalfala felfelé kihúzható, mögötte pedig hosszú lapos, titkos fiók rejtőzik. A céhládákat bonyolult zárszerkezetekkel látták el. Eleinte a homlokzati oldal belső falára erősítették a téglalap-szamárhát-ív alakú, fenéklemezzel ellátott zárakat. Ezek nagyméretű, C-alakú rugó hatására reteszesen működtek (XV. század), később a XVI. század végén a zárlemezek peremeit felhajlítják, sőt a mozgó alkatrészeket gyakran domborított lemezekkel takarják. A XVIII. századtól remekbekészült, díszes, vésett, domborított, teljes zárfedőlemezeket alkalmaznak. Az ónozott, ezüstözött, rézből készült, ritkábban tűzaranyozott zárfedőlemezek és díszes kerületük a barokk és rokokó mozgalmas vonalait követik. (23, 27, 28, 32, kép). Ezeket már rendszerint 98 a láda fedelére szerelték és nyelvcsapjaik egy, vagy két irányban zártak aszerint, hogy a láda fedele csuklóspánton nyílt fel, vagy sínen, függőleges irányban mozgott. A C-rugós szerkezetek helyébe ekkor már modernebb mechanizmusok léptek. A zárdiót bonyolult, sűrű őrlemezekkel látták el, úgyhogy kinyitásuk a szakember számára is sokszor megoldhatatlan feladatot jelent. A XIX. században az eddigi nyelves zárakat a kétbezzentős akaszos zárszerkezetek váltják fel. A céhládakulcsok fülei a barokk, rokokó Louis XVI. és empire ízlés jegyeit viselik magukon. Legnagyobb részük szára már nem üreges, tarajuk híjazása gyakran bonyolult (csillag, latin-, görögkereszt, stb.) alakú.

22 (70. kép). A ládák hosszú csuklóspántjai és külső fogantyúi is többnyire igen díszesek és a megfelelő kor ízlését tükrözik. A díszes zár-, fogantyú- és pántveretek rendszerint a korabeli lakatosipar legkiválóbb remekei. A ládák mérete különböző, de a nagy átlag hossza 50 és 70 cm, szélessége 35 és 50, magassága 30 és 50 cm között mozog. A céhládák az asztalosipar önálló, speciális alkotásai, apró rekeszeikkel, titkos fiókjaikkal és egész külső megjelenésükkel legközelebbi rokonságban a kis írószekrényekkel állnak, amelyekből a kabinetszekrények fejlődtek ki. III. A céhládák kialakulása és stílustörténeti fejlődése A láda (arca, arche, arch, Laad, Lad, Lade, Ladula, Truhe) a legősibb bútordarabok egyike. Már igen korán kialakul a ládának olyan kisméretű változata a nagyméretű ruhásládával szemben, amelyben az ékszereket, kincseket, pénzt, majd pedig az okmányokat őrizték. Az egyiptomi királysírokban is találtak ilyen ékszerládikókat és a görög vázákon is láthatók hasonló kis ládák ábrázolásai. Ezek lényeges közös ismérve, hogy kis méretüknél fogva, hordozhatók. Ilyen hordozható láda volt a zsidók Bibliából közismert, arannyal díszíett frigyládája is. A díszes ladikokat a rómaiaknál is megtalálhatjuk. A lovagkorban feltűnik az ún. „Minnekästchen", majd a városi patríciusok és polgárok körében is felbukkan a kazettaszerű kis láda. Az északolaszországi kőfaragó egyesületek építészeti terveiket, rajzaikat és számításaikat őrizték ilyen ládákban és valószínű, hogy tőlük, a Como-környéki olasz mesterektől vették át 900. körül ezt a szokást a német kőművespáholyok (Bauhütten). Végülis rajtuk keresztül jutott el a céhekhez az értékek őrzésére szolgáló, hordozható, díszes láda, a céhláda használata.

23