A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Torma István: Könyvismertetés. Bakay–Kalicz–Sági: Veszprém megye régészeti topográfiája, a keszthelyi és tapolcai járás

KÖNYVISMERTETÉS (Bakay Kornél — Kalicz Nándor — Sági Károly: Veszprém megye régészeti topográfiája, a keszthelyi és tapolcai járás. — Magyarország Régészeti Topográfiája I. — Akadémiai Kiadó, Budapest 1966. 221 p. 42 t. + 9 melléklet). A hazánkban több mint százéves múltra visszatekintő régészeti kutatások előbb gyűjtések, majd ásatások formájában igen sok lelőhelyet és leletet eredményeztek. Ezek közzététele csak az esetek kisebb hányadában történt meg. Gyakran találhatunk a múzeumokban több évtizede elfekvő leleteket, amelyeknek publikálása értékes adatokat szolgáltatna valamely probléma megoldásához. Sokszor a régi feldolgozások sem elégítik ki a mai kutatás igényeit. Az anyagközlés és feldolgozás elavult módján kívül komoly nehézségeket okoz az is, hogy az egyes korszakokra vagy területekre vonatkozó adatokat fáradságos munkával kell összegyűjteni a legkülönbözőbb múzeumok raktárából, adattárából és a szakirodalomból. A sok időt elrabló keresgélés a feldolgozás egyéb, fontosabb feladatainak rovására történik. Ezért válik egyre égetőbb szükséggé — a történeti források kritikai kiadványaihoz hasonlóan — a régészeti forrásanyag teljességre törekvő közreadása. Ezt a célt szolgálják egyfelől az egyes korszakok leletanyagát felölelő leletkataszterek, korpuszok megkezdett vagy tervbe vett munkálatai. Másrészt a régészeti forrásokat lelőhelyek és földrajzi (közigazgatási) egységek szerint rendszerező régészeti topográfiát sorolhatjuk ide. Az egyes korszakok és azok jellegzetes tárgytípusainak tanulmányozását megkönnyítő leletkorpuszokkal szemben a régészeti topográfia a régészet számára is elsőrendűen fontos településföldrajzi és településtörténeti vizsgálatokhoz nyújt segítséget. A lelőhelyek földrajzi elhelyezkedésére, kiterjedésére vonatkozó adatokat a hiteles megfigyelések nélkül múzeumba került nagy számú leletanyagtól ritkán kapunk, sőt gyakran a régebbi ásatásoktól sem remélhetünk. Ezért a topográfiai munkák elengedhetetlen feltétele, hogy a korábbról ismert lelőhelyek helyszíni ellenőrzése, hitelesítése megtörténjék. Ugyanilyen fontos, különösen a kevésbé átkutatott területeken, a felszíni nyomok alapján új, eddig ismeretlen lelőhelyek felkutatása. Ezeket a szempontokat és a kiadás során felmerülő anyagi és technikai problémákat (nyomdai keret, térképek elkészítése, stb.) figyelembe véve dolgozta ki a MTA Régészeti Kutató Csoportja a topográfiai munka elméleti és gyakorlati kérdéseinek módszertanát. Ezt 1964-ben a magyar régészek plénuma előtt is megvitatták, és néhány hasznos észrevétellel kibővítették. Az így kialakult alapelvek első gyakorlati megvalósítását üdvözölhetjük a Veszprém megyei, a keszthelyi és tapolcai járást feldolgozó első kötetben. A kötet célját, a felhasznált források fajtáit és a terepbejárások dokumentálását, valamint a lelőhelyek tárgyalásánál alkalmazott korszakbeosztást (a kötet az őskortól a törökkor végéig terjedő időt öleli fel) ismertető, rövidre fogott Bevezetést követi a községtérképeken és a leírórészben a lelőhely száma mellett egyaránt szereplő jelek feloldását adó Jelkulcs. A felhasznált irodalmi források jegyzéke a teljességre törekvő gyűjtésről tanúskodik. A legfontosabb és a legnagyobb terjedelmű rész a tulajdonképpeni lelőhelykataszter. Az ABC sorrendbe szedett 60 önálló közigazgatási egységet (59 községet és Keszthely várost) 1-től kezdődő sorszámozással látták el. Az egyes községeken belül a lelőhelyek szintén 1-től kezdődő sorszámot kaptak. A képaláírásokban és mutatókban szereplő törtszámok számlálója a község számát, nevezője pedig a lelőhely számát jelenti. A lelőhelyek felsorolása előtt a község földrajzi elhelyezkedésének rövid ismertetése található. Általában az egyes lelőhelyek leírását is földrajzi bevezetéssel kezdik. Egy-egy lelőhelyre 3—25 sor terjedelem jut. Természetesen a különösen kiemelkedő lelőhelyek jóval nagyobb terjedelműek. Legrövidebbek a terepbejárás során megismert új lelőhelyek, amelyeknél elegendő az észlelt jelenségek leírása és a leletanyag kormeghatározása. A korábbról ismert lelőhelyek esetében a kutatás történetének ismertetése és gyakran az eddigi eredmények felülvizsgálata, a hibás véleményekkel szembeni állásfoglalás igényel terjedelemnövekedést. Az irodalmi hivatkozásokon kívül, a kormeghatározás ellenőrzésének lehetőségét megteremtve, minden esetben megadják a leletanyag őrzési helyét és leltári számát. A középkori lelőhelyeket lehetőség szerint összevetik az okleveles adatokkal. Ezek közül főleg az első említésre, a falu vagy épület birtoklására, illetve építésére vonatkozó oklevelek, valamint a falvak törökkori továbbélését vagy pusztulását jelző adóösszeírások szerepelnek. Utóbbiakat Pákay Zsolt dolgozta fel, kéziratát a kötet számára átengedte. Azokat a leleteket, amelyeknek községen belüli lelőhelye nem állapítható meg, ezek felsorolása után külön tárgyalják. A kötet a lelőhelyek elhelyezkedését l:50.000-es lép tékű térképeken mutatja be, amelyek a domborzatot, vízrajzot, mai településeket és a főbb utakat tüntetik fel. A térképeken a lelőhelyek számán kívül a lelőhely jellegét (telep, temető stb.) és korát feltüntető jelek szerepelnek. Az őskori és középkori földvárak, római392