A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Füzes F. Miklós–Sági Károly: A Keszthelyi-öböl regressziós jelenségei

tagolatlan homokos part közelében nem tudja lábát megvetni. A nád mocsári növény, 2 m-nél mélyebb területeken nem nő". A nádasokról szóló újabb tanulmányok cönológiai, vagy produkció-mérési jellegűek,

121 jelenlegi munkánkhoz csak kevéssé tudjuk őket felhasználni. Soó Rezső és Jávorka Sándor szerint

122 az északamerikai származású kanadai átokhínár (Elodea canadensis L. C. Rich.) eutrof vizet és iszapos talajt jelez. Moesz Gusztáv szerint minden bizonnyal az 1870-es évek óta betelepítéssel bekerült növény ez, helyi kivadulásokkal.

m Az első példányt hazánk területén Borbás Vince találta 1882-ben a Mura egyik holtágában,

121 a Balatonban azonban nem sikerült megtalálnia 1891-ben sem.

125 és 12(i Moesz G. az említett 1909-es

123 és Zoltán Vilmos az 1916-os cikkében

127 sem említi még balatoni lelőhelyét. A tóban való előfordulásáról csak 1926 óta tudunk. Boros Ádám ekkor találta meg érdekes módon a somogymegyei Balatonkereszturnál'

28 ,,a part elmocsarasodó részén". Soó Rezső 1928-ban fenékpusztai előfordulásáról tudósít.

129 Ugyanekkor a Kisbalaton mocsarában is gyűjtötte.

130 Balatonmárián és Balatonföldváron 1943-ban találta meg Sebestyén Olga.

131 Szerinte „dúsan tenyészett Balatonföldváron a tó területén, de nem annak a vizében, hanem a Balatonba nyúló mólón, a vízművek medenceszerű mélyedésében". Feltételezi, hogy áramlások viszik az Elodeát Földvárig. 1961-ben Keszthelyen, a halászcsárda előtt gyűjtött Sebestyén Olga e növényből,

132 mi pedig 1963-ban terjeszkedését észleljük. Ami az áramlások, szelek hínárterjesztő munkáját illeti, Trautmann Róbert 1928-ban utal erre s azt írja, hogy a hínár a somogyi parton „csak ideig-óráig él meg, csak nyomorog és folyton pusztul".

133 Ez évben írja Lukács Károly

134 is, hogy „a Balaton somogyi partjain fel-feltünedező, de gyökeret soha nem verő" hínárt az északi partról sodorja át a szél. Az említett helyen Boros Ádám adatai is bizonyítják, hogy a déli part hínárjainak nagy része nem helyi növésű. Borbás Vince nem érhette meg azt a nagy átalakulást, amit a fentiekben körvonalaztunk. Röviddel a felszabadulás után újra felmerült a Keszthelyi-öböl problémája. 1947 október 5-én az Állami Nád- és Halgazdasági Hivatal kezdeményezésére széleskörű balatoni értekezletet tartottak Keszthelyen.

135 A hal és a nád problémáján kívül Castelli Árpád, a Kisbalatoni Vízrendező Társulat igazgatója a Kisbalaton kérdéseiről beszélt, „mely fölött- hosszas, késő estig tartó vita indult meg. . . A keszthelyieket az öböl eliszaposodása érdekli pillanatnyilag leginkább. A gyűlésen a hozzászólók nagy többsége hajlamosnak mutatkozott azt állítani és tudomásul venni, hogy a Zala nem hord iszapot most sem többet, mint szabályozása előtt és az eliszaposodás egy természetes folyamat, melynek az lesz a következménye, hogy a Balaton lassan, de biztosan feltöltődik. A keszthelyi öböl megmentését egyedül a partvédelmi művek és a kotrás oldhatja meg. Ezen az úton kell tehát a keszthelyieknek a megoldást keresni". Egy évvel később arról írnak már, hogy a partvédelmi művek építéséhez szükséges fedezet biztosítása érdekében megindultak a tárgyalások.

130 Ezeknek a partvédelmi műveknek egy kis szakasza éppen 10 évvel később, 1958-ban készültel. Az öböl eliszaposodásának kérdése állandó témája az 1948. évi újságoknak is, melyek már a fürdőváros jövőjét féltik az iszaptól és a hínártól.

137 Castelli Árpád, a Kisbalatoni Vízrendező Társulat igazgatója nagy cikkben reagál ezekre.

138 Nagyon érdekes szempontot, a talajerózió kérdését veti fel. A hóolvadás, zápor nagy tömegben szállíthat a tóba eróziós törmeléket. Megemlíti, hogy a Kisbalaton tőzege a legjobb minőségű, fedőréteg nélküli és legkisebb a hamutartalma is, a Zala hordaléka tehát nem mutatható ki benne. A Keszthelyi- öböl feliszaposodása a Magyar Hidrológiai Társaság balatoni ankétjainak többszörös visszatérő témája. 1952-ben a keszthelyi ankéton Fazekas Károly foglalta össze a legújabb kutatások eredményeit és vázolta a további teendőket is.

130 Érdekes előadásában rámutatott, hogy 1951 júliusa óta mérik a Zala hordalékát Zalaapátinál és más állomásokon is. A maga részéről a zalaapáti mérések eredményét fogadja el, mert ott a Balaton visszaduzzasztó hatása nem érvényesül már. 1951 júliusától—1952 júliusáig a Zala görgetett hordaléka annyira elenyésző volt, hogy a további mérés feleslegesnek látszik. A lebegtetett hordalék 6500 tonnányi a jelzett időszakban. Ez az egész Balaton esetében évi 0,07 mm feltöltődést jelentene, de ha csak a 25 km

2-nyi Keszthelyi- öblöt vesszük alapul, akkor a feltöltődés évi átlaga 0,17 mm. A Balaton feliszapolódása szempontjából lényegesebbnek tartja a behulló port, ami a Zala hordalékának ötvenszerese is lehet. A továbbiakban a kutatás és vizsgálat irányairól szólt. A Balaton regressziós jelenségeinek vizsgálata szempontjából alapvető Zólyomi Bálint munkássága. 19481952 között, valamint szíves szóbeli közlése szerint 1965-ben is furatokat vett a tómedence különböző helyeiről. A furatok rétegeinek pollenanalitikai vizsgálata alapján sok más észrevétel mellett a Balaton tó kora és a fenéküledék képződésének időrendje és alakulása is megállapítható.

140 A megindult céltudatos tudományos vizsgálatok keretében Lesenyei József és Sz. Muhits M. Katalin részletesen foglalkozott a keszthelyi Büdösárok szennyezettségének kérdésével.

141 1952 szemptember 14. és 17. között vizsgálták a kérdést, megállapítva, hogy a Bala350