A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Füzes F. Miklós–Sági Károly: A Keszthelyi-öböl regressziós jelenségei

7. Hínármezők a keszthelyi gőzhajókikötő és vizi sporttelep között, 1966-ban. 7. Laichkrantpflanzen-felder zwischen der Dampfschiffsstation und dem Wassersportgelände, 1966. 7. Tapis de potamote entre le port aux vapeurs et Г établissement de sport nautique de Keszthely, en 1966 7. Водорослевые поля натерриториимежду пароходной пристанью и спортивной площадкой в 1966-м году. tonmáriai, fenyvesi, folyódi partrészeken, hol a nád és káka ismeretlen növények voltak, ma már egész bozótok képződtek..." A múlt eseményeinek és munkálatainak felsorolásánál általában kerültük egyéni megjegyzéseink hozzáfűzését, csupán a Keszthelyi- öbölben 1884 táján fellépő és rövidesen már tömegesen tenyésző hínárral kapcsolatban következtethettük az öbölnek, mint „biotopnak" nagyarányú változására. Reischl idézett szavai nyomán ezt kell most tennünk a somogyi parttal kapcsolatban is, amire a növényvilág successiojára utal. A század elején ismételten említik, hogy a Balaton déli, somogyi partján nincsen nád.

116 Hínár sem élt még ott akkor, amint az Borbás Vince 1891-ben írt szavaiból kiderül: „.. .őrszemmel kell vigyázni, vajon a hínár nem győzedelmeskedik-e a somogyi parton is, vajon a sekély vízben nagyobb bajt később nem okoz-e, s vajon a hínár szárát még hosszabbra nyújtván, a mélyebb vizekben is nem bír-e félelmetesebb módon elszaporodni?. . . Én nem élem meg, de valóban kíváncsi vagyok, már most látni, minő lesz a részletes változás 20—30 esztendő múlva". Kolosváry Gábor 1929-ben foglalta össze a Kenesealigai part elnádasodásának kérdését.

118 Ezt a partszakaszt 1914 óta minden nyáron felkereste és rendszeresen megfigyelte a változásokat. Megfigyeléseit térképvázlatokkal (2—3. kép) teszi szemléletessé. A nádas előretörésével kapcsolatban a következőket írja: „a terület átmeneti jellegű, amennyiben az a sziklás-nádasos zalai partok és a homokos, kevéssé nádasos somogyi partok között fekszik. Balatonkenese, jóllehet lösz falak alatt fekszik, óriási ősnádasaival még a zalai típus(t) képviseli". 1914 és 1918 között a ,,b és h nádasok ekkor még oly ritkák voltak, hogy evezős csolnakokkal könnyű volt átevezni bennük. . . A c, d és e nádasok pedig még nem függtek össze a parttal s köztük és a part között a csolnakközlekedés zavartalan volt. A parttal összefüggő, átjárhatatlan nádasok csupán a g, j és k nádasok voltak. — 1922-ben a nádasok javarésze szárazra került". Az alacsony vízállást a szerző a térképvázlaton is feltünteti, majd így folytatja: „A nádasok mögött ilyenformán szárazra került részek gyorsan benádasodtak s mire a nagy víz 1923-ban már visszajött, c, d és gf nádasok közvetlen összefüggésbe kerültek a partszegéllyel. 1924 óta rohamosan újabb nádtelepülések kezdődtek. (L. b

1? g

l5 és k

t nádast.) Ezzel az elnádasodási folyamattal kapcsolatban területünk átmeneti jellege szűnőben van. Az elnádasodás zalai méreteket ölt s a homokos part... lassan eltűnik. Egészen friss és új nádasodási gócpontok területünkön kívül a Világos-Szabadi-i part előtt is vannak." Ehhez hozzáteszi még, hogy nádírtást (és nem vágást) 15 év alatt csak három esetben figyelt meg: „Balatonaliga előtt a 15 éven belül véglegesen csak egy kis nádast irtottak ki", az i jelzésűt : „1927-ben ... Balatonkenese alatt a Budapest Székesfővárosi Tisztviselő nyaraló telep létesült, ismételten történt nádírtás, mivel az üdülőtelepnek parti fövenyterület kellett"; végezetül ,,1929-ben pedig Aligán az egyik üdülőtelep irtatta ki partja előtt fekvő nádasát". Az elnádasodás fő okának az említett helyeken a kenései löszfal abrázióját tartja, amely megfelelő mennyiségű iszapot visz a tó homokos fenekére. Ehhez járul az a mellékjövedelem, amit a tulajdonosok a télen levágott nádért kapnak. 1934-ben Soó Rezső a nádasok balatoni elterjedéséről így szól:

119 „ősi, homogén, de pusztuló vegetáció, végig a Balaton északi partvonalán. A szublitorális és litorális övben, mintegy másfél-két m mélységig terjed a víz felé. . . A déli partvonal mentén, a sekély, homokos parton hiányzik, de beljebb, különösen régebben, kissé sósvizű tavak (Lepsény, Siófok) mentén és a somogyi berekben (Szántódi, Leilei, Boglári és Nagyberek) hatalmas kiterjedésű rengeteget alkotott, amelyek javarésze a lecsapolások folytán megsemmisült". A déli partvonal említett nádasai azonban mind a XV11I—

XIX. században lefűződő öblökben, belső tavakban tenyésztek. 1942-ben Entz Géza és Sebestén Olga írja:

120 „Somogyban, mesterségesen védett területeken, kikötők, mólók mentén, kotrással mélyített helyeken meggyűl az iszap, felüti fejét a nádas s meg is erősödik, holott a természetes sikérvizű hullámcsapásnak kitett, 349