A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Petánovits Katalin. A vörsi bábtáncoltató betlehem

is emlegetik. Pl. többször hallottam, hogy 1963-ban nagyon szépen énekeltek, csak úgy zengett a falu, s hogy Miklósics József a legjobb szereplő, mert bármilyen szerepet alakít, mindenben megállja a helyét. A babák táncoltatását sem érti mindenki. A most Beköszöntőként, tehát bábtáncoltatóként szereplő Ifi Jánosról az a vélemény, hogy „Jani bácsi már öregember, még a kezében sem úgy áll a baba, mind köllene". Nem tudja úgy táncoltatni, ugráltatni a babákat, mint pl. Miklósics József. Különösen a gyerekek élvezik a játékot, s ezt a betlehemesek figyelembe veszik. Az idén is a korlátozott idő miatt csak jóbarátokhoz és gyerekes családokhoz mentek el. Ők maguk mondták, hogy a gyerekek kerek szemmel bámulják őket, és lesik minden mozdulatukat. „Had tanujják meg ők is" — mondja Ifi János. A falu szívesen látja, várja a betlehemezőket. Pedig a háziasszonyoknak — különösen még a földes lakásokban — volt dolguk utánuk, hisz láncos botjaik gyakori földhöz ütögetésével lyukakat vájtak a döngölt, karácsonyra simára tapasztott konyhaföldbe. Most pedig a sok behordott havat kell eltakarítaniok a cementlapos konyhákból. Mégis hiányolják őket, ha nem térnek be hozzájuk. A falu papja már több, mint 30 éve van Vörsön, jól ismeri az embereket, fölfigyel szokásaikra, évről évre megörökíti játékukat magnetofon felvételen. Hogy az utóbbi 3 évben is mellettük állt, az annál is természetesebb, mert a templom javára gyűjtöttek. A párttitkár szintén pártolóként áll a betlehemezés szokása mellett. Ő maga 100 Ft-tal jutalmazta a hozzá betérőket, és megkérdezte: „Az idén (1965-ben) mért kerültetek bennünket el, szívesen láttunk volna benneteket". A tanácselnök tréfásan „megszólta" Ifi Jánost: „BV tag vagy, mégis elmész betlehemezni !" Ifi János szerint is ezt a megrovást mosolyogva mondta, inkább célozva a játékos korára, mint magára a tevékenységre. De Ifi János azt felelte: „Én akko is elmének, akármit mondasz is. Téged is keresztvíz alá tartottak". A betlehemezés hagyománya ma még oly erős, hogy a múzeumunkba kerülő betlehem helyett, ennek a mintájára, újat akarnak faragni, hogy tudjanak menni a következő években is. A többi karácsonykörüli szokásból csupán a betlehemezés él szívósan, sőt, egyeduralmú lett. Sorra eltűnt a regölés, csillagnyújtás, csak az aprószenteki korbácsolás maradt még. Ezelőtt 10—15 évvel mindezek a szokások éltek egymás mellett, egymást fölváltva, színessé téve az ünnepek egyhangú sorát. Aki betlehemezett, az nem járt regölni, aki a csillagnyújtásban vett részt, nem regölt vagy betlehemezett, így nagyjából minden fiatalnak jutott a karácsonyi adakozásokból. Még név szerint is emlegetik, hogy Virág János és Farkas Feri szoktak regölni minden évben. A betlehemes eredeti betanítójáról semmit sem sikerült megtudni, sem arról, hogy mióta betlehemeznek Vörsön. Mindenki csak arra emlékszik, hogy nagyon régóta betlehemeznek, és hogy az előző csoporttól tanulták a szöveget. Pedig, hogy mesteri vagy papi tanításról, kezdeményezésről van szó, bizonyítják a deákos szavak, mint Koledó, Kuridó, Dadó, és olyan szavak, melyek jelentését a falu nem ismeri. Megkérdeztem több embertől, hogy ismerik-e a szövegükben előforduló „csobolló" szó jelentését, mivel e vidéken nem hallottam még. Senkisem tudta megmondani, mi is lehet, csak a környező szövegből kiindulva találgatták. Hogy megmaradt, és nem helyettesítették közismert fogalommal, egyrészt a hagyományokhoz való ragaszkodást, a hosszú évtizedeken át beidegződött szöveget, másrészt a szó jó környezeti beilleszkedését mutatja. T. i. a nem énekelt részeket is rendkívül dallamosan, erősen hangsúlyozva adják elő. Nagyon szeretik a hosszú mássalhangzókat, melyek a mondókájukat ízesebbé, könnyebben kimondhatóvá, dallamosabbá teszi. Pl. „Nagy sietve hoszta utánnam a deres szakállát, meg a boros csobollóját". A természetes hangzókettőzésen kívül még maguk is nyújtják a szavakat, hol a rövid magánhangzókat hosszítják meg, hol a mássalhangzókat duplázzák. Pl. „Eriggy te csippás szemű szógálló". Előszeretettel használják a hangutánzó, hangulatfestő szavakat. Néhol valósággal halmozzák, ezzel élénkítve, hangulatosabbá téve a jelenetet. „Látom az a tűz csak úgy erslogna perlsogna ha égne". „Errü a zöreg, csicsegő, csacsogó vén kuridó öregapátokru mégse nemis emlékesztek?" Az alliteráció is kedvelt. így köszönt be az öreg dadó : „Huuusos, kolbászos, hippencse-huppancsos, aprópogácsás jóestét szerelmes fijajim!" A Beköszöntő a mindennapos beszédtől eltérő választékossággal mondja a tulajdonképpen szálláskereső, bejelentkező sorokat. Pl. „Mi már megjöttünk. De nem azért jöttünk; Ha még vendégei nem voltak" stb. Ugyanígy éneklik az énekeket is. Pl. „Pásztorok ne féljetek, mert ma éjfél tájban, barmok jászojában" stb. A betlehemes játék egésze gördülékeny, jó verselőre való munka. Könnyen megjegyezhető, és szinte el sem lehet felejteni. Érdekes megfigyelni a vörsi-balatonszentgyörgyi öregpásztor szavait, amikor a fiatal dadók kérlelik, ne lenne olyan mérges. Akkor ő a következőt mondja: „Nem engedek! Mer a zöreg mindig enged, utóbb a zöregbü semise lesz". Itt jegyzem meg, hogy Sági János által közölt századeleji balatonszentgörgyi betlehemes szövegben ugyancsak előfordult: „Akkor énbelőlem végtére semmi sem lesz".

14 Ez a mondat rögtön megüti a hallgató fülét, mert kirí a szövegből prózaiságával, rímnélküliségével, és a való élet tapasztalatainak sivárságával. Maguk a vörsiek is így érzik, mert külön megjegyezték, ők ezt sohasem mondják, nem illik ide. E 319