A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

nëm tetszett nékijük eëk a parasztok. — Hogy nëm bántottak sënkit se, elvitték ükét, de mindënikér adtak kírelmet, hogy kírelmeztík ükét vissza, és vissza is eresztettík az összesset. Kírvínyt köllött mindëggyikér írnya. Kírvínt írattak. És alajja írtak mind: az elöljáróság, bíró, minden, hogy vissza lehet engennyi, nëm csinátak semmit, jól visëkëdëtt. így a borzavári elvtársnak minnek mëg lëtt bocsátvo, min szípen hazagyütt, és nëm lëtt sëmmi bántásuk se. Én arrú nëm tudok, vidéken hugyan vót, hugyan se vót, csak itt a faluba nálunk nëm vót semmiféle kellemetlensíg velük. Amikó megtudta az én apám azt, hogy hát aki most felesígem van, hogy az lëssz a kedvesem, és annak udvarúgattam, tította. Tította. Eggyátaján nekem, böcsületet nëm adott. Nëm adott! Ugy, hogy engemet csak annyiba tartott, peig én vótam a legnagyobbik, én dúgoztam legtöbbet, engemet annyiba tartott, mind a kocsiba az ötödik kereket. Persze mér? Mer az ín apámnak vót nígy firfi gyerëktye és ëgy lejánya. így hát öt gyereke vót a tizbű. Hát az a kis fődecske ami vót, az a tíz hód főd, azt nëm akarta szítosztanyi teljeseim az öt gyereknek. Hát nëm tetszett az én apámnak sëhugyan se az én nősülísem, szegínyüllötte az én felesígemet. Mer ott is, ahunnan a felesígem való vót, ott is vótak többen gyerekek. De csak ëggyetlen ëgy firfi-gyerëk vót és vót nígy leány. Azok is vótak öten. És annak a szülei, a felesigëmnek a szülei ott is a gyerekre hatták azt a kis fődgyüket, azt a hét hód fődgyüket. Ugy hogy a leányokra ott se hattak semmit se. Tgy hát akkor az én felesígem is szegín vót. Nëm kapott — azt lehet mondanyi — majdnem semmit se. No most azt megcsináta velem az én apám, azt kijelentette : — Nídd, nëm bánom, megnősűhetsz, ëvëhetëd a felesígedet — vagyis felesígednek a kedvesedet — de az én birtokombú të nëm fogsz kapnyi semennyit se! Nëm is kaptam! Nëm is kaptam! Mëg hát, ... az én apám, engemet is csak semminek se tartott. Hát a mi összekerüllísünk is majnëm oanformán nízett ki, nëm mind ëgy lakodalom, hanem, majnëm, mind ëgy verrasztó. Ippen ú nnízett ki, mind ëgy verrasztó. Ott vótak a szülők azér. A felesigëmnek a szülei házába vót az esküvő. Ott vót. Vót valami kis lakodalom, de nëm sok. Ippen hogy.. . A felesígemet is kedvetek azír, mer nagyon szorgalmas és nagyon jó dógos vót, és nëm ojan szájas vót, csata-patálló vagy visszabeszíllő. Mer szegín árva leány, mer se aptya, se anyja nëm vót neki, mikor én elvettem. Szülei má nëm vótak, előbbre má elhätak. Mind afféle szegín árva leány, senkije nëm vót neki, meghúzódott magába. Szorgalmas vót, a mai napig is jó dúgos. Oan familiábú való. Na most, azt megcsináta az én apám énvelem, vëtt egy kis szómás házat, ojan kis ócska pízér,... — azonn a helën fekszik most a közsígháza. Eladtam ezt a szómás házikót a közsígnek. És én úgy ípítettem ide azt a házat ë. Mikor megnősűtem, beleküdött abba a kis szómás házba, a felesígem butrot se kapott. Nëm kapott. Ëgy kis avítt ágyunk vót, mëg azután ëgy kis ládánk vót, sëmmi nëm vót más. Ëgy ómárium, ë kkis öreg ómárium vót. Aszta se vót, sëmmi se vót, sëmmi se vót, se szék nëm vót. Se edíny nëm vót. Sëmmi nëm vót. Ott a kertbe, ölig nagy kis kert vót, vót három divófa, aszta vót ëggy igen nagy tél abba a huszonhatos vagy huszonötös esztendőbe, má biztossan nëm tudom mëllik télën vót, hát ott ëfagyott ë ddivófa, körűbellű a divófa ollanforma vastag vót, mind így a dërëkam ë. Azt levágtuk, lefürészűtük. És abbú metétünk oan kis 25—30 centis kis tuskókat, ha valaki gyün, ho lie tudjuk űtetni. Vagyis magunk, ho lleűhessünk. No most aztá... nagy té vót, nëm tudtam menni az erdőre se. Ujjévre küdött ë bennünket az apám, nëm pörűve vagy haraggá, csak aszondta énnekem: — Na — aszongya — fiam, — így mondta, ezën mód — no fiam, aszongya, — tik csak menjetek bele abba a házbo. Most má itt a Pista, az öcsém, az má kíső össze nősűtt mëg, az marad itt! A is maradt a birtokba. Ugy hogy én a birtokbú nëm is kaptam semmit se! Se a marhaállományba, semmibű se. Há, miko lementünk, akkor mondom a felesigëmnek: — Jaj istenem, istenem, mi lëssz velünk?! Ë kkis tehíny is jó vóna, ëgy kis diszna is jó vóna! Jaj, de ól sincsen! Hát vót hátul ëgy kis kamura. De a pallója. . . Ekkora kis ajtója, vót ojan ëgy métër tíz... Csak ippen mint ëgy verembe, úgy köllött belebújni. Se ablak nëm vót rajt sëmmi, aztán favágíttó fábú, dirib-darab fábú vót neki a pallója, gërëndajo is. Ëgy gerendára mëg a falakra vót rárakva ezëk a fák. Mondom a felesigëmnek: — Të! Én ebbű úgy szeretník ë kkis istállót, aztá ë kkis tehínre kőne verekënnyi! Hát megcsinátattam istállónak. Ëmëntem a zirci erdőbe, ott a Pintér-hëgyën vettern ëggy és fé köbméter tölgyfát, abbú futotta fiókgerenda, jászú, ajtó, ajtótok. Az Amberkná mëg — a deszkás Amberkná vettem deszkát, no aszta megcsinátattam, mëg ëgy kis ablakot rácsinátattam. Oan praktikus kis istálló lëtt belülié, sztá belekerűtt százötven pöngömbe. Akkor az istállóba 195 pöngőér vettern ëgy fiatä, három éves — má pottyanóba vót a borgyu — vettem ë kkis üszőt százkilencvenöt pöngőér. De nagyon jó kis tehín lëtt belülié. 295