A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Hát mentem abba a nagy hóba, kirëm! Asz lëhet mondani, mindenki majdnem itthun vót. Szenet ígettünk. Ehántam a havat, levelest. Egyszerűen csinátunk egy kunyhót. A gunyhóban aztán tüzet is lehetett benn rakni. Majdnem oan ílet vót, mind a cigányílet. Fát vágtunk az erdőbe, azt összeraktuk kupacba, és azt ugy raktuk össze, hogy azt be is lehessen gyújtani. A fábul szenet ígettünk, faszenet. A faszenet fő lehetett hasznáni szivógázgípekhő, ugyë malmokat hajtott, azután mëg a szén, a faszén... Masinákat, oan masinákat, akivé csípűtek. Egyszerűen vasäni, mindënfilire főhasznáták a szenet, így hát a színnek nagy futamattya és nagy írtíke is vót. Úgyhogy, az oan ember, aki szeretett dúgoznyi és megtakarította, úgy ho nnëm igëtt ë, nëm aludta y'el, mëg is tudta vele keresnyi a kenyérit. No most, begyútott az embër ëgy kuppot, vagyis ë bboksát, akirmijeny üdő gyütt: ha térdig érő hó gyütt is, vagy akármijen fagy vót, nëm móhattuk hát azt, hogy jaj, rossz üdű van, menünk haza. Ijen nincs! Akármijen üdő gyütt, akármekkora szél fújt, a fák akárhugyan dűtek ki a gyökerirű, akkor is ott köllött lënnyi az erdőn, hét köllött ányi. Ippen úgy mint a harctérënn, onnat se mehetett haza, vagy mehetett el a hej szinirű — onnan se mehetett el az erdőrű, mer akkor elígett vóna, héjába dúgozott. Ebbül aztán hát azér ëgy kis hasznunk vót, mer hát, termíszetes, ahun haszon nincs, oda nëm is mëgy az embër dúgoznyi, ugyë! Ugy, hogy megvágtuk a fát, a is erős munka, firíszszë, fejszével, összeraktuk kúpba, vagyis boksába, betakartuk levelessel, azután főddel, így a leveles és a főd alatt — nëm ám szabadon amin összeraktuk a fát, hogy most ígjgyen ahugyann akar —. Ennek a boksának nëm lánggú szabad vót ígnyi, hanem úgy izzanyi. Ha nagyonn ígett, az vót a baj, ha lassan ígett, akkor mëg peig elaludt vóna. Termíszetes, ha ëgy nyers fát ráteszünk a tűzre és csak s i m b ö l ö g, akkó nëm ig az e még három hétig se. — Hát hogy ki is ig|gyën, nëm hogy itt erázzújuk fél esztendeig, mëg hogy ë se ígjgyen arra is vigyáznyi kő, mëg mindenféle. Ha a szél fújt, ëggyik fele el-kiígett, vagy elígett! Arra is köll ám vigyáznyi! Nëm vót kellemes, nëm vót rúzsás ílet! Legalább is azt móhatom, harminc esztendeig ebbe az íletbe item. Harminc esztendeig! Szóvá mindenen körösztűmentem. Az én apám aztá kijelentette, énnékem azt, hogy — Azt szeretném én tunnyi, vagyis látni, hogy mijjeny embër lësz belülied! Minekutánna ijen szegényű nősűtem, lënizëtt. Nëm vót edényünk se. Átment a felesigëm a szomszídba, kírt tepsit. Nëm vótunk haragba. Nëm torn, mit sütött. Mer ëgy kis sporhert is vót a konyhába. Nëm ijen sporhert vót, csak oa falba rakott. Hát! Könnyen kiadták az utilevelit: Akinek tepszi kő, vëgyën! Na, jó van, nëm baj ! Mondom a felsígemnek, mondom: — Te, nekünk jó vóna ë kkis disznó jis! De ollunk sincsen! Hát ëmëntem Porvára ehhöl az ácshol, Fehér nevezetű ácshol. Vót nékijje kíszen ijen ól, mind a mienk. . . Mondom neki: — Mënnyiér adja? Aszondja: — Ugy, mint amint sógorodnak adtam, 120 pöngőér — aszongya —. így, amind itt áll, ë! Mit csináljak? Hirtelen, kelletlen... Fiatalember vótam, azt gondútam, minek vëgyëk én valakitül ëgy ijen öreg ollat. Nëm csak most köll az énnekem, tovább is köll az énnekem! Há, megvettem tüle 120 pöngőér. Mire a vígire vasallást mëg cserepet vettem rá, a is belekerűt 150 pöngőbe. — Jaj, istenem, most mëg disznya kőne bele! No, aztá vetítünk ëkkis oan nagyobb sűdőt bele 35 pöngőér. — Na, most má, hála isten, ez is van! Hát, nëm messzi tülünk, mer a közsigháztú nëm messzi vót ez a Miksa zsidó, ugyë, aszongya a felesígëmnek : — Bënisné — aszongya — amire szüksígük van, — aszongya — edínyre, ijenyësmire, gyűjjenek — aszongya, — vegyenek, aztá — aszongya — ha nëm is tuggyák kifüzetni — mer tudta az égisz falu, hogy nagyon szegényül küdött el az én apám, se ennivaló, semmi a világon, még ëgy kaszám mëg ëgy fejszém se vót. Há, nëm ment az én felesigëm, nélkülözött. Mikor vót valamennyi kis píz körülötte, akkor vëtt ezt, azt. Na, aztá, abba az esztendőbe őszkor, decemberi vásárkor vettünk mink Zircënn a vásárbo vasfazikat 19 pöngőér. Drága vót, mer akkor ëgy mázsa búza is 19 pöngő vót. De még máma is megvan a vasfazik. Itt van benn. Itt a kaminba, ë! Mer két vasfazíkunk van ám most! Itt van-ë! Tessék idegyünni! Még máma is használja felesigëm, lekvárt főzni. — Hát, tudja, észrevették a szomszídba, hogy minékünk van vasfazikunk. Aztá idegyütt a disznóölés. Persze disznóölískor az ijen köll. Aszongya — átgyün ippen annak a felesíge, aki azt mondta a felesígemnek : akinek tepszi kő vëgyën ! A is átgyütt így rëggë, de má akkor úgy elfelejtette az, hogy mit mondott minékünk az ura. A felesígemtű kéri: Nëm-ë adnánk oda a vasfazikat, mer disznót akarnak őnyi. Aszongya rá a felesigëm : — Akinek vasfazik kő, vëgyën! 296