A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

terre főfúta vóna a sipkánkat a hajunk. U ppétünk. Mind afféle tizennyóc éves gyerekek. Hát, mëgin nëm szól sënki se. Aszongya: — Két napi aportorság! Klozetpucullás. Akkor mëg a másik sort büntette. Nëm tudtuk, hogy most mire megy ez, vagy hugyan Na most aztán reggé van. Reggé van, tagbakot fújnak. Ibresztőt. Német kommendó alatt vótam. Hát most aztán reggé még ëgy perccé se vót szabad előbb főkényi míg nëm fujt a homista. Reggelit, tagbakot. Na most aztá, főkelünk. Még félig fő se vagyunk őtözve, bakancsot befűznyi, fő nadrágot. Akko má kiabálják : — Kávéér! A kávé még a sajkába forrott is, mikor a szakács beöntötte a kávét a sajkába. Á, még azt mëg se ittuk jól, má akkor kiabálják: — Umhëngën! A mmëg az, hogy főszerényi. A sajkát mëg kimosva, kitömve, még ais főgyün a risztungra. Ugyë, míg fő nëm kétünk, ëggyik is ment a vécére, a másik is ment a vécére. A vëcët se írt rá pucúnyi, a szobát se írt rá kisöpörnyi, kitakarítanyi. Hát megvót a büntetís, mer nëm mesét ë ssë. A szísőnek — azonn a soron vót a cimatórság, — a szísőnek köllött vóna meséni, — mos reggé van, mos tudjuk mëg — nëm mesét. E mmost mëg van büntetve két napi cimatorságga. Nëm mesétek, most azér gyün ez a sor. Most itt se mesétek, itt mëg az aportorságga van megbüntetve az a szíső két napra. Na most aztán, aki mesényi tudott, ez a büntetís ë fog ott múnyi. Aki tudott mesényi, annak ë vót a büntetís törűve. Ménné jobbat, ménné helësebbet tudott meséni, ha mingyá hazudott is, akkor is ë vót engedve. Ó, én tudtam nekik meséni, de szerettek is engemet. Szerettek. Szerettek. Hát aztán mikó má megbátorodtunk, még a is előfordult hogy kétszer émentünk rëggeliér. Kávéér. Valósággá megmondom úgy, amin van. Tuggya, vót ëgy kövér szakács, amint mert avval a kalánnyal, a kávét, mink mëg hát odatettük a sajkát a kotlira, a szakács mëg amin merte — kövír vót, mind ez az ajtó, ijen szilës vót, nagy embër vót, legalább 110—20 kiló. Az a szakács. — Hát aztán vót oany, aki — hamarossan megittuk azt a forró kávét, bizon annyi idő nincsen, hogy kimosni, kitörűgetni, hamarossan a köppen belsejivé kitörűtük a sajkát, oda mégëgyszër! Persze a szakácsnak föltűnő vót: este is annyit főztek min reggé, mer rëggë sötítbe osztották, és reggé mëg nëm vót ölig. Este mëg maradt mëg ëgy oan, kis körűbellű oan majnëm fél kotlivä. A mmëg a jóbarátoké vót. Altiszt, ez-az, ijenëké vót ami megmaradt. Azt nëm ám a legínsígnek osztották ki! — Egísz biztos eëk a büdös porosfülüek, van benn oan, aki kétszer gyün. A legtöbb. Hát, az a rohadt kövér szakács, amin odatette a regruta a sajkáját, rátette így a vállára a kézit, az ëggyiket, a másik kezivè mëg merte a sajkábo a kávét. Persze nëm vettük észre, a kézibe mëg vót ëgy kis gréta, avval ëggyet így húzott a válláná, ë. Begyelűte mindet. Sötét vót és nëm láttuk. Aztán má gondúták azt, hogy most má a vígé felé vagyunk —... mer villany se vót ott, hanëm ëgy ijjen lámpa, mind a konyhalámpa szokott lënnyi, a másik szakács mëg, mikor má gondúta, hogy hát most má a vígire írünk, akkor odatartotta azt a lámpát. Nëm is gondútunk rá. A mmeg azt világította, ho mmëllik a gyelës. No most aztán, amin tartsa oda a regruta a sajkáját, a mmëg má látta azt, amint a mécs rávilágított, hogy mëg van ëgy kicsint húzva a grétáva; puff! a kalánnya. Gyün a másik, puff! — mëgin oda. Észrevette, hogy én is bűnös vagyok; ama kkapott előttem, ëcrukkujjak onnan? Hátha én is kapok! Mer má én is vótam oda. Egyszerre tisztulás lëtt. — No gyertek! Gyertek ide, porosfülüek! Gyertek ide! — aszongya — akinek még nëm vót kávé! Nëm mer odamenni ë ssë. Mer, ha má ez kapott a kalánnya... Mi csinyájjak? Odamenjek, ne menjek? He ! Hátha mégse. .. Sztá odament mëgin ëgy gyerëk, akar oda belehajúni: —Nekem még nëm vót kávé. Puff a kalánnya annak is! Persze látta, ho ggyelës annak is. Mer a gané, a mmëg má rávilágított a válláro a lámpávó, hogy mëg van gyelűve. Hát ëccërre asztán oszlatás lëtt. Akár ide, akár oda, kibasztak velünk. — Büdös poros fülű bunkók ! Hát kétszer gyünnek, kétszer mennek! Akkor mëg ébántak velünk úgy, tudja, menázskártyát osztottak. Győrbe vótam katona, ëccer is törtínt ëggy eset. Az a randa hadnagy minket majdnem úgy ëvëtt mëg elevenen. A Baracskán vótunk kirukkúva gyakorlatozni, gyün arra ëggy embër. Ë kkis csikó vót befogval a kocsiba, ëggy oan éves forma csikó vót. Mëg ëgy jó nagy öreg ló. E mmá tavasz felé vót,... a kocsin nëm vót más, mind ëgy eke mëg ëgy taliga. Aztá ippen minékünk ott a legellőn mëg pihenőnk vót: roszt vót. Beszígethettünk, pipáhattunk vagy cigarettázhattunk, ki mit akart, azt csinát. Amin mëgy arra az embër, aszongya ëgy gyerëk annak az embernek: — Hallja bácsi! Kár befogni ezt a kis csikót a kocsiba. Aszongya arra az embër, amin felül a kocsin: — De még a tizennyóc éves fiamér is kár vót, hogy azt a harctérre vitték. Persze az embër azér mondta azt, látta, hogy min tizennyóc éves az egész százod, és kár vinnyi a harc293