A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Rëggë, mikor kezdett világosonnyi, akkor osztánnék a nagyobb legínyek azt mondták minékünk: — Nó, gyerekek, ëmëniink kódúni! — Hát mikó nekikészülődtünk, ëggyikné vót a hentesnek a bárdgya, amivé a marhát agyonütik, a taglója — mer abba a kocsmába vót a hentessíg is. A másikná mëg vót meszellő, a harmadiknak mëg kopott tollsöprű a kalaptyán, mer minnek kalapunk vót, sikpa akkor nëm vót divat. A negyedikné mëg vót peig ëgy oan hosszú páca, lehetett a páca körűbellű oany 1 méter 40, 30, 20 centi hosszú. Miné hosszabb vót, anná diszëssebb vót. Az ëggyik végin mëg ëgy kis ág vót, le vót vágva ëggy oan 5 centi hosszira, hogy a fánk amit kapunk, arra lëssz ráfűzödözve, arra a pácára. Az a kis ág mëg azér vót a végire csináva, vagyis meghagyva, hogy a fánk le ne potyog|gyon. Amin mentünk kódúnyi ëggyik háztú a másikhó, termíszetes, nótaszóva mentünk. Mindig az danútuk: Már megmondtam, kisangyalom. . . Mer akkor ez vót a divat, ez a nóta. Amin mentünk be a házakhó, mindig ezt danútuk. Ahun nëm adtak a házaknásemmit se ? Mer az vót a szokás, hogy vagy fánkot adtak, azt főfüztük, a pácáro, vagy ho ppedig szalonnát adtak. A szalonnát mëg peig ëgy másik gyerëkné ëgy oan gömböjű, mind ëgy karika ijen madzag össze vót kötve, és a szalonna ki lëtt likasztva, a mmëg azt hurcúta. Aztá, ahun nëm adtak semmit se? Ott mëg peig a taglóvá mëg lëtt faragva a fal, a másik mëg, akin meszellő vót, a mmëg — mind az udvarba farsangutojjakor a liccs-poccs sár van, belemártotta a sárba a meszellőt, aztá meglocsúta a falat, mind a kümüvesek. Avvá kipirongattak bennünket. A másik házná ahun adtak, ott nëm csinátunk semmiféle csúnya munkát. — De mëg nëm büntettek semmire se ijenre, hogy csöndéreknek adtak vóna át, vagy valami, mer e vvót a divat. Tavai is, azelőtt is, mëg minden esztendőn. Hát bizo, ahhó kiszűt mindenki. Mëgszëginykëdtek а. legínyek három napi mulatság után, kisegíjjük ükét. Mindënhun e vvót, hogy: Adunk nekijjük! Hát ez ëgy szokás vót. — Nëm vót szíp szokás. Mer ippen úgy nízett ki ez a banda, mind ëgy zsivánbanda. Nëm szípvót. Aztá a szalonna, fánk, ez mëg lëtt ëdve, mind afféle ehës fickók, legínyek megettük, éfogyasztottuk, szinte ahun pízt kaptunk, azt mëg megittuk. Nëm gyűjtöttük ám, hogy ekkorra, vagy akkorra ! Ugy, hogy pocsékká tettünk mindënfélit, főhasznátuk. Megettük, megittuk. Hát bizon, én nëm nagyon sokat tudtam a legínyilletembű mondanyi, mer 16 éves koromig kizavartak a kocsmábú. Kizavartak. Az én apám bizon engemet hasznát ide, mëg oda, mëg amoda, mindenhova hasznát, amire csak fő tudott hasznányi, hát így én bizon a kocsmába nëm sokat lajháztam. Viszont a fiatalságok között se nagyon sokat monhatom hogy vótam. Vótam, de nëm sokat. Enné fogva bizo, annyira visszamaradtam, hogy még táncúnyi se tudtam. Hát bizony leníztek még a leányok is. De nëm nagyon sokáig vótam legíny, mer 18 éves koromba a világháború alatt besoroztak és ëvittek katonának. Hát az én felesígem, aki máma is megvan, eggyütt vagyunk az én felesigëmmë, én úgy keveredtem össze az én felesigëmmë: Ëggy időbe a is ment kocsivá, küdte a zaptya, én is mentem kocsivá, mind afféle fiatal gyerek, megszerettem a felesigëmet, de nëm tudott rúlla semmit. Má tizëhét éves emútam, legín vótam. Hát csak ennyibü át az egísz. Mëgkedvëtem, de ű nëm is tudott rúlla semmit se. Hát, alig tellett bele valamennyi kis üdő. 18 éves lettem, besoroztak, ëvittek katonának. Úgy, hogy én aztán az én kedvesemmel vagyis a felesígem aki lëtt, nëm is tudtam vele tárgyúni se. (Katonáéknál). . . elfújják a kilencet a strájgot este kilenc órákkor mink mëg pedig fekszünk mind sorába a szómazsákokon, a strúzsákokon. Két sorába. Közbe mëg pedig a szakaszvezető feküdt ott ëgy vaságyon a sarokba. Ott vót neki a vaságya. Amin fekszik — mind afféle ijjedt, fillő rëgruta, tizennyóc éves gyerekek. Cugszfirër, szakaszvezető, kemíny, katonás, szigorú ember. Amin lefeküdtünk, má betakarództunk a pakróccá, aszmongya: — Mese !!! — oan katonássan. Nëm tudtunk, hágattunk. Mëgin mongya: — Mese !!! — oan katonássan. Mëgin nëm szól senkise. Persze, mind afféle rëgruta fil, mëg ëgy tűt se lehetne a valagunkba dugni, annyira fülünk. Mëgin, harmadszor is mongya: — Mese!!! Mëgin nëm szól sënki se. Aszongya: — Két napi cimatorság! — (Szobasörprés, szobatakaríttás). Ez a büntetís. De ho, kki, micsoda, azt sënki nëm tudta. No mostan, má ez a sor mëg van büntetve. Mi azután tudtuk mëg mi ez. Akkor semmit se tudtunk, mer nëm világosított bennünket föl. Most mëgin mondja: — Mese! — oan katonássan. Mëgin nëm szóll sënki se. Mëgin hägat mind, persze fítünk má. Mennyiszer mondja, aztá nëm szól sënki se. Fítünk má. Ha sipka lëtt vóna a fejünkbe, ëgy mé292