A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Utóbb aztán kérdi tüle a pásztor, amind arra keveredik az öregapám: — Mondja, bácsi, mit keres, mit csapásul maga itt ? 'sztá mingyá meséli neki az öregapám, hogy — Ijen, mëg ijen lovakat keresek — aszongya. Szóvá mondta a gyelüket, mindenüket. — Hát — aszonygya — nízze! Én tűnnék rúlluk hírt mondanyi, de szónyi nem szabad, mer hogyha kitudódik, engemet elpusztíttanak! Nézze! — aszongya — de szónyi nëm szabad! Ide, mëg ide mënjën, minden díbe oda fogjgyák vezetni azokat a lovakat. Vagyis nemcsak azokat a lovakat, hanem amiket u lloptak, a ballang- gyukbú odavezették innya, ahhol a kuthó. Az a kut például nëm ijen kut vót, mind amijjen most van, hanem az a gímeskút. A kútnak a kámvája pedig oan kifaragott gerendák. Osztá az én öregapám odahelëzkëdëtt a kut mellé. Szinte az én öregapámnak vót jó ëgy botja is. Hát, látja ám má messzirű, hogy gyünnek a lovai. De rajt ül az ëggyikënn akkora ëgy embër, hogy ëggy arasz vót, hogy nëm írté a lába a fődet. Akkora ëggy embër ül rajta! Az én öregapám mëg peig odafeküdt a kút mellé, ahun le kő nyomni a izét, a vödröt, a botját mëg nekitámasztotta a kútnak, a gerendának. Amind odaír az a zsiván, rajta ül a lovon — mer abba az üdőbe csak az vót a gyelszó, akit nëm ösmertek: Hát maga, kend! Szóvá kendezték, csak az vót a szavajárása. — Hát maga, kend, mit keres itt?! — így az a zsivány, még le se szát a lú hátárú, csak rajta űt. Nyigett-nyögött az öregapám: — Jaj ! Jaj ! Ë kkis vizet szeretnék innya, de nëm tok húznyi! — No, majd én húzok kendnek, aztán majd ihatik! Avval a zsivá leszát a lúrú, megkötötte a lovakat ahhol a kis karikáhol a váluhol, ahol ittak a lovak. Avval odament a zsiván, ho mmajd húz vizet, sztá majd ihatik az öregapám is, mëg húz a lovaknak is persze vizet. Hát amint a zsiván túlja le a vödröt, a gimët a kútba, belehajút a kútba. Amin belehajút, váratlanul az öregapám megfogta hátúrúl a lábát neki, belefordította a kútba. Persze a zsiván erre nëm számított, beleesett, aztá a zsiván kapaskodott a gímér, a vödörér. Hamarossan az öregapám — persze erős embër vót ais, — fogta a botját, ëkezdte a zsivánnak ütnyi a kézit, el köllött a zsivánnak ereszteni a vödröt, gímet, beleesett hanyatt a vizbe, csak ú lloccsant a víz. A zsiván aztán belefulladt a vizbe, az öregapám mëg föleresztette a vödröt, hamarossan elódozta a lovakat, föl a hátára, fölüt, mind a villám elgyütt onnan, otthagyta ükét. De má aztán az öregapám se mert ám ëmënnyi többet seháse a lovaivá, nehogy a többi zsivä ráösmergyën, aztán így elpusztíjjak az öregapámat is. Eladta az öregapám azt a kis lovait. Abba az időbe nëm köllött passzus se lúrú, se marhárú, semmiféle állatrú se, így a zsiványok elvették, mëg loptak, így aztán eladták ócsó pízér. A szëgényembertű is ëvëttik a zsiványok az íjé állatokat. Ebbül ítek, ebbül kajmákodtak a zsiványok. Hát, mikor az én öregapám begyütt a cselídílletibül, vagyis Borzavárra hazagyütt, hát hazagyütt kilencedmagávó. Az én apám vót a családok között a harmadik, mer ekközbe leányok is vótak mëg gyerek is vót. No most aztán má annyira vótak, hogy az én apám maj megnősüli. Szinte hírbeszaladt a faluba, hogy hát majd azé lësz majd ez a hét hód főd, ez a kis fődecske, kis birtok, mëg aztán ez a ház is. Hát oan leányt kapott, szinte... Az én öregapám, vagyis az én anyámnak az aptya Borzaváron vót taníttó. Taníttó vót az én öregapám. És ebbe az iskolába tanított. Kovács Márkus nevezetű taníttó vót. És annak vót 14 hód fődgye vót. Sajátja vót. És ezt a birtokot nëm az anyámro hattá, hanëm a firfigyerëkëkre hattá, az anyámnak az aptya is. És ebbül a birtokbul kapott az én anyám 600 forintot abba az üdőbe. No most, hogy az én apám örökűte ezt a hét hód fődet ezzel a házikóval eggyütt, amit az öregapám szerzett, ebbül a 600 forintbúi az én apám kifizetett öt testvírt. Ketten maradtak testvirëk, a két firfigyerëk. Úgy, hogy az öt leánt kifizette az én apám a felesíginek, vagyis az anyámnak a jussábul. No most akkor, két firfigyerëk nincsen kifizetve, akkor annak az ëggyik firfigyerëknek, aki nëm maradt a birtokba, annak hagyott az én öregapám 300 — má akkor forint vót, mind máma is az van. Nëm váltó forint vót, csak egyszerűen azt mondták, mint máma, hogy forint. — Az én öregapám hagyott annak a másik gyereknek 300 forintot. Ezt a 300 forintot peig úgy szërëzgette mëg az apám, mikor má az anyámmá egybe vótak. Mer az én apám is hamarossan nagycsaládos embër vót. És az én apámnak is vót — vagyis az én anyámnak is vót tiz gyereke. És a tíz gyerekbül öten maradtunk mëg nagykorunkra. Én vótam köztük a legidősebbik. Hát bizon az én apám, amire engemet csak tudott, fölhasznát. Abba a régi világba má az vót a divat, mikor a gyerek vagyis a leán hat évessé vát, má akkor iskolaköteles lëtt. Hát bizon, nyári időbe — mer akkor is úgy vót, hogy tavaszkor amikor oan idő vót, még akkor is jártunk iskolába. Mikor má kezdett kitavaszonni márciusba, persze abba az időbe is úgy vót, hogy nehéz vót a sors, hát bizon, még má márciusba: ëggyik is ment meztelláb, mëg a másik is, mikor má jobb idők vótak. De azt is szokták mondani: — Majd evisz a márciusi — amin mentünk meztelláb az iskolába. Én is mentem ölígszer meztelláb már287