A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Hát ijen házak. . . Nëm ám csak ippen ez, amit az öregapámnak csinátunk, hanem az egísz falu ijen vót. Igyekezett akkor is mindenki ëgy kis disznót is őni. Hát — amin nagyon jól emlíkszek — megőtík a disznót, aztán amikor a sóbú kivették a húst, fölakasztották azonmód, a palláson mëg is füstülődött. El is fogyott onnan, jó hérű! így vót! Hát eddig valóságos így van, amind én most ëmondom. A szómás házak akkor tűntek ë, mikor má kezdték csináni a cimëntët, cserepet, — addig, egísz odáig az egísz falu, a szíső háztú a másik szíső házig: e mmind szómás ház vót és füstös konyha. Egyszerűen úgy vót csinával a tető, hogy oan kiálló tető vót, az alá mëg aztán vót csináva: körübellű ojan 50—60 centi kiállója vót a tetőnek, homlokdeszkának mondják, hogyha csucsfal van; aztán oda vót verve, vagyis szegelve oan hosszabb karró, rövigygyebb karró, meg-röviggyebb karró. Aztá körösztbe vót fonyva a sövíny. Úgy mind az erdőbe amin megnyőtt a bozót, rajta maradt az ág; termíszetes, azér hagyták rajta az ágot is, hogyhát sürüggyebben essen a fonyás. A csucsfalnak a legközepin csinátak ëgy oan kis likat, hogy legalább valahunnan ëgy kis világosság is gyüjjön be. No most ez a csucsfal, hát e bbe vót sározva. Kivűrül is. De nëm ám kümüves vagy ez, vagy az, egyszerűen az asszony foment a lajtorgyán, fővitt vele ëgy kis sári, avvâ csak belenyút a sárba, mëg odavágta, mëg mëgin belenyút, mëg mëgin odavágta. De termíszetes, hogy ez ëggy otromba munka vót. A kézivé mind ënyomkodta, ez így maradt. E mmegszáradt, aztán így jó vót. Aztá majdnem ú nnizëtt ki mind a föcskefíszek. Ëgy konyha vót, mëg ëgy lakószoba. A másik is csak oan vót, mind a szobánk, de azt jobban kamoráimk, mer kamora köllött. Mëg ëggy istálló vót. Azután mëg a ház vígibe mëg peig nígy lábonn át mëgin ëgy oan kis tetőzet, ammëg lëtt vóna a pajta, hát az alá raktuk, amink vót. Nyóc év múva mëgin lëigëtt. Akkor mëgin ékerűt cselédnek. Na most, annyira, annyira az én öregapám vergődött a megípítísive, hogy má akkor lovakat is vëtt. De abba az időbe nëm ezëk a fajta lovak vótak, amik most, hanem egyszerű kis apró magyar lovak vótak, mind ëgy éves, vagy mind ëgy másfél éves tinóborgyu, vagy másfél éves üszőborgyu. Hát az én öregapám persze a hét hód fődgye mellett szénnel foglalkozott, szenet ígettek, mer vót neki hozzá családgya is, mëg szinte el is hordták. — De mikor meggyütt az utrú, nëm hazagyütt, hanëm mëgin csak ment az erdőre onnand, aztán, hogy kifogták, vót gaz is, mëg tisztások ott mingyá a tanyájuk mellett. Nemcsak űk maguk vótak eggyüt, hanëm többen is vótak. Ëgy-ëgy tanyán vótak négyenn-ötenn is. Mëg szinte mentek ketten-hármann is ëggy utón szénné. A lovak má össze is vótak szokva, úgy ho„ az ëggyik kocsi ëmënt a másiktú, má nyerítették is a lovak, ëggyik a másikat. Hát, ëggy este ëmëntek oda a Bakonhegy alá mëgin üressen, amikor gyüttek vissza a szénvivésbű, hát kifogták a lovakat legëni. Gaz vót ölig, ahhoz adtak rëggel ëgy abrakot, aztá avvâ má mentek is mëgin. Megrakodtak és mentek. — Nahát aztán estënnen, mikor kifogták a lovakat, — persze az én öregapám a két kis lovát u nnyügözte össze: mindeggyiknek az ëggyik eső lábát kötötte a másikéból, a másikat mëg ezéhöl. Mindeggyiknek a két eső lába vót összekötvel ëggyik a másikhó. Mëg vót ojan aki ú ffogta ki a lovát, ho sszabadon eresztette, mëg vót ojany, aki lekötötte a fejit a térgyihöl, úgy eresztette el. Ki hugyan tudta, megnyügözte. Vagy, aki gundúta, mëg tudgya fogni, nëm is nyűgözte mëg. Éjfíl előtt mëg pedig vót ëgy kis esső, mikó ki vótak ott fogval a lovak. Hát íjjel aztán, amin feküsznek a gunyhóban, alusznak, hallják ám, hogy a lovak: ëggyik a másikat nyeríttik. Aszongya ëggyik embër a másiknak: — Halljátok — aszongya — a lovak nyeríttenek! — Á — aszongya, — nëm tunnak azok máskípp beszíni, hát így nyeríttenek. Reggel aztán, mikor főkenek, mennek, nízik a lovakat, hát a lovakbú, akárha, hiányzik: az öregapámnak a lovai. Persze azokat tudta megfogni a zsiván, mer össze vótak nyűgözve, aki mëg szabadon vót, az elugrott elüllük. Azt nëm tudták megfogni. Eëket mëg tudták fogni, mer össze vótak nyűgözve. A zsiványok aztán evezették a lovakat. Rëggë nincsenek lovak! Na most, íjfíl előtt vót ëgy kis esső, és a csapásukon elmentek. Fölvezették ükét a toronynak, a tetejës kuptú fővezették ükét a toronnak. A határárokparton, Disznóút annak az útnak a neve, azon fővezettík, attú a torontú mëg le a Bécsi ároknak, mingyá azon az utón, ahun a Bécsi árkon le a szűcsi legellőre. Odáig mentek a csapások, ott a legellőn mëg eltűnt a csapássuk, mer má mezző vót ott. — Na aztán az öregapám, persze abban az időben még fiatal embër vót, amin hallottam, mëg erős embër is vót, hát persze vótak vele, akik mentek kollégák, akik keresték a lovakat, és eggyüt mentek a csapássukon. Akkor aztán estefelé lëtt az idő, a csapásukat eltívesztettík, visszagyüttek újra, haza. Másnap aztán az öregapám maga, egyedül mëgin ëlmënt a lovaknak a csapásukat csapásúni. Mëgin odaír, ameddig ë tudott mënni a csapásukon, jaj, de most má hát tovább nëm tudott a csapásukon mënni. •— Közbe mëg a pásztor mëg ott őröz, amin gyünmëgy az öregapám erre-arra, keresi a csapássukat. 286