A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Veszprém, 1965)

Mihalik Sándor: A Winschügel család szerepe a magyar kerámiagyártásban

labb generáció ilyen példaszerű együttmunkálkodása révén volt lehetséges. Andreas Windschügel a Carl August fiának adta át a hagyományokat, beavatta a mesterség titkába. ö pedig Anton fiát képezte ki és tette alkalmassá az elődök kerámiai kultúrájának hordozójává. Természetes, hogy előbb Carl August, majd Anton, a fiatalság friss szemléletével, felfedező szenvedélyével gazdagította, korszerűsítette, erősítette a hagyományt. Már Carl August a fekete bazaltjával, fémoxiddal kevert és színezett masszájával átültette, kelet felé hozhatta az új elemeket, új motívumokat a kerámiaművészet életébe. Bekapcsolták előbb Engelhartszellt, majd egyes magyar gyárakat abba a természetes folyamatba, amely az egymást követő nemzedékek sarjazása közepette a művészet életét, virágzását biztosította. Andreas, Carl August és Anton a Windschügelék felfelé lendülő családjának egymást követő három szerencsés generációja. Magyarföldön a hatásuk 1804-től kerek egy negyedszázadon át Holies, Pápa, Körmöcbánya, Tata esetében a magyar kerámiaművészeit csúcsait érte el. E gyárak nagyszerű fejlesztését, korszerű üzemek létesítését eredményezte. A XIX. század harmincas éveitől a magyar földre áttelepített Windschügel keramikus dinasztia tagjai már nem tudnak szerepet játszani és nem bírnak bekapcsolódni, nem képesek többé biztosítani a magyar kerémiai élet korszerű folyamatosságát. Nincs perspektivajuk és így elszegényedve, elnyomorodva lemaradnak és kiesnek a továbbfejlődésből. Életük folyását és munkálkodásaikat összegezve, megállapíthatjuk, hogy életük szervesen bekapcsolódott, belefonódott, összeötvöződött a magyar kőedénykészítés fellendülő munkásságával és sorsával. Életük a magyar kőedénygyártás történelmi múltjának felfelé lendülő és hanyatló korának egy része. A magyar kőedénykészítés sorsa, a munka, tükröződik az életükben. És azt is igazolja, hogy a magyar kőedénygyártás nem elszigetelt kultúrjelenség, vagy tevékenység volt, hanem a Windschügel-féle kapcsolatokhoz hasonlatos ezer szállal szövődött össze a Nyugattal. Egykor a holicsi gyár egyik kiemelkedő posztján álltak, majd a pápai gyár életrelendítői lettek. A Körmöcbányát, Tatái sikerre vezető Anton mester özvegye mégis — e nagy alkotások után — a szegényház irgalmára szorul. Mennyire jól látta ezeknek a fáradozásoknak hálátlan meg nem jutalmazását Kuny Domokos, a budai kerámiai gyárában már évtizedekkel hamarabb, amikor az 1793-ban készített memorandumában az illetékesekhez küldött panaszában így jajdult fel: „Hogyha nem történik orvoslás, úgy tönkre kell mennie és a legszorgalmasabb erőfeszítéseiért és gyümölcsözetlenül odaáldozott vagyonáért jutalmul koldusbotra juthat." Ebben a fájdalmas sorsban részesültek és ebben osztoztak a magyar földre átkerült Windschügelék is. Pedig küldetésnek, missziónak érezték és remélték a magyar kerámiaművészetbe való bekapcsolódásukat. Mihalik Sándor 80