A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Veszprém, 1965)

Mihalik Sándor: A Winschügel család szerepe a magyar kerámiagyártásban

sze „nemcsak itt, hanem egész Európában még sohasem látott találmányok." Amíg Engelhartszelltől nyugatra, Németországban s szerte Nyugat-Európában magát a kőedényt s az ásványokat, köveket utánzó kerámiai készítmények már sokfelé divatosak és közismertek voltak, addig az Ausztria nyugati határától kelet felé eső osztrák és magyar területeken azok még tényleg „még soha nem látott találmányok", gyártmányok lehettek, miiként azt a Windschügel-féle bécsi „Kék Sün" lerakat hirdetménye is mondja. A „Der Neue Kurier aus Ungarn" egyik hirdetménye már 1788-ban agitálja a magyar közönséget és felhívja a figyelmet Ignaz Reinovich trieszti szabadalmazott gyára „Danziger Porzellan" készítményeire. A hazai földön azonban ebben az időtájban még csak a holicsi gyár az egyetlen, amely kőedényt készít. Talán 1786-ban lehetne megjelölni azt az évet, amelytől kezdve — pár évi előző kísérletezés után — rendszeresen készítenek ott kőedényt. Egy évvel később, hogy Windsehügel 1790ben megkísérli egy pesti lerakat létesítését, Holicson csupán az a helyzet, hogy kénsárga alapra még mindig csak fekete színnel festett díszítéseket tudnak alkalmazni, vagy rézmetszet-levonólappal operálnak. De ekkor, magyar földön, Holicson kívül már Budán is lábra kap a kőedény késztése. Ide plántálója Germain Gáspár. Nagytudású, kiváló szakember. A holicsi gyár nagy hínre növekedett egykori mesterének a fia, aki már ekkor Itáliát is megjárta, s egy ideig igazgatója is volt a faenzai Ferniani gyárnak. Hazatérése után egy ideig a budai Kuny fajanszgyárában helyezkedett el, majd összekülönbözések miatt szétválva, önálló, anyagi lehetőségeihez szabott kőedénygyárat rendez be magának. Méretre szerény üzemében nagy álmokkal és arnlbicióval küzd tervei megvalósításáért, a szó szoros értelmében viaskodva Kuny Domonkossal, aki egzisztenciájának vesztét érző féktelen dühében eltaposására tör. Kuny és Germain egymás elleni harcra szállásának az időpontjában, ebben a kiélezett helyzetben jelentkezik Windsehügel azzal, hogy a Budán két egymást ölő keramikus testvérvárosában, Pesten gyártmányai értékesítésére állandó lerakatot szándékszik létesíteni. E nagy kavarodásnak két áldozata lett: a) eltipródott a tőkeszegény, anyagiakkal küzdő Germain Gáspár, a külföldön is hírt, nevet, elismerést és 'becsületet szerzett magyarföldi mester, b) de kárát látta mindennek az egész magyar kerámiakultúra, mert a Windsehügel által készített különleges áruknak az ország szívében való árusítása lökőeraként hatott volna. Követni és utánozni kényszerülték volna a konkurreinciát. A verseny fejlődésre szorított s a Holicson működő és a Budán keletkezett Germain^gyár, valamint a Kuny műhelyben létesített kőedényrészleg, tehát az akkori hazad gyárainknak még e legcsekélyebb esetben is legalább a Windschügel-féle készítményeket elérő termékek nívójára, sokfajtaságára kellett volna felemelkedniük. Az 1790-es pestbudai hármas harc végső fokon mégis azt eredményezte, hogy noha lehetetlenné tették a kőedénygyártást Budán meghonosító Germain prosperálását, a kőedény készítését mégsem szüntették be, mert Kuny rákényszerült, hogy a Germain elleni harcában versenyképessége érdekében fajánszgyárában kőedényt készítő részleget is létesítsen, maga is kőedényt gyártson. Germain letiprása után ennek fenntartását továbbra is kénytelen volt vállalni, mert a keletkező új konkurenciákkal mint pl. Cserny Balázsnak a Zöld Fához címzett budai kőedénygyárával csak így bírta a küzdelmet, fennmaradását és létét biztosítani. Kunynak Windsehügel elleni harca is eredményezett maradandót; a Kuny-féle márványozott (folyatott mázas) edények (tálak és tányérok) — amelyekre tulajdonképpen végül is az uralkodói szabadalmat kapta, — a Windsehügel elleni harcokban születtek; Kuny budai műhelyéiben. A védekezésben, a megmaradásért vívott küzdelmek során. Amint 1790 szeptember 20-án Pest városi tanácsa ezt a Windschügelékkel lényegében egyetértő Helytartó Tanácsnak kifejtette, nem is azért utasították el a külföldieknek a hazai lerakat létesítését szándékozó tervét, mert Budán akkor hasonló gyár már működött, hanem amiatt is, mert az ilyesfajta gyárakat, ha már vannak, közérdek védeni: a politikai elveknek is az felel meg, hogy minél több gyárunk legyen. Ez azonban még nem valósult meg, mert Magyarországon a gyárosok minden igyekezete, „mint a fű, elnyomatik". Az ország tartozik tehát a magyarországi gyárak alapítását megkönnyíteni. Pesti lerakatok létesítéséneik meghiúsulása után Carl August Windsehügel hosszabb időre eltűnik szemünk elől. Kerek másfél évtized után az alsóausztriai Sankt-Pölten császári királyi kőedénygyárában bukkanunk nyomára. Ez a gyár, — amelyet állítólag" Andreas Leinvather alapított — a ma72