A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Veszprém, 1965)

Éri István: Modern Dunántúl, egy elfelejtett veszprémi folyóirat

mint pusztán és kizárólag arra, hogy létrejöjjön a társadalmi berendezkedés ezidőszerinti elhelyezkedéséinek átalakulása..." Ebben az átalakulásban kellene a harmadik rendnek, a vidéki városok „tespedt nyugalmú" polgárságának az őket megillető szerepet játszani. Ma erről még szó sincs, éppen ezért érzik meg a szerkesztők, hogy lapjukat a haladó polgárság politikai fórumává kell tenniük. „Midőn a »Modern Dunántúl« megalakítása először pozitív alapot nyer — írják —, előzetes jelentésünkben kimondottuk, hogy: „Nem politizálunk, mert politikai pártállás nélkül akarjuk egyesíteni mindazokat az embereket, a kik az igazi kultúra kifejlesztését áhítják." Azóta súlyos és nagy tapasztalatokat szereztünk. Beláttuk azt, hogy ma Magyarországon, és főképpen a Dunántúlon igen nagyon mellékes dolog a ku Uúra... Ezek a tapasztalatok vezettek bennünket amaz elhatározásra, hogy hozzáfogjunk a viszonyok lehetőleges javításához, hogy harcos fegyvert vegyünk a kezünkbe, mellyel kivívhatjuk a magunk igazát. Ha Magyarországon minden a politikába fullad — ám legyen: mi felvesszük ezen a téren is a harcot, akarunk mi is politikát, fogunk is állást foglalni ezekben a kérdésekben és harcolunk teljes erőnkkel és minden energiánkkal az olyan viszonyok létrehozásáért, melyek lehetővé teszik, hogy az általunk hirdetett kultúrának talaja legyen."

29 Végül ezel fejeződik be a cikk: „Azon átalakulás, melyet mi a társadalmi rend mai formájától egészségesebb életviszonyok létrehozása céljából szükségesnek vélünk, kívánja tőlünk a politikai programot és midőn mi ezt megtesszük, csak társadalmi kérésekbeni állásfoglalásunk végső következményeit vonjuk le. A Modern Dunántúl 1911 január 1-vel politikai lappá alakul át." A szerkesztők állásfoglalásának ezt az egyenes fejlődését, változását, bátorságát tekintve jogosan sajnálhatjuk, hogy a kitűzött célokért tovább küzdeni nem tudtak. Kétségtelen, hogy éppen az állásfoglalás radikalizálódása válthatta ki a helyi reakciós erők határozott ellenlépéseit, melyek is a lap megszűnéséhez vezettek. Korábban már utaltunk a lap jól szerkesztett rovataira, ezek száma nőtt a szépirodalmi rovat elhagyása után. Vegyük szemügyre most az egyes rovatok anyagát. A közoktatás ügyével foglalkozó írások az állami oktatás általánossá tételének szükségességét hirdetik, egyes esetekben kíméletlenül támadják a klerikális félfogást. 150 Egy cikkben a korabeli elemi iskolai tankönyvek értelmetlenségeit, színvonaltalanságát tűzik tollhegyre.

30 Egy másik tanulmány az iskola és az élet közötti ellentmondásokat tárgyalja.

31 Rámutat a szerző, hogy az iskola tananyaga felesleges ismeretekkel tömi meg a tanulók fejét, ahelyett, hogy az élet igényelte tudást, műveltséget adná. Ráadásul téves történetszemléletet ad: „Acsádynak, ,A magyar jobbágyság története' nem kerül szóba az iskolákban, hanem Dózsa tüzes trónja, izzó koronája úgy él a diákok lelkében, mint az osztó igazság diadala." Nem is titkolják a szerkesztők abbeli véleményüket, hogy a rossz oktatást elsősorban az egyházi iskolák maradi felfogása jellemzi. Ezért háborodtak fel, amikor hírül veszik, hogy a reformáció ősi fészkében, Pápán a város 40 000 koronát szavazott meg az ottani bencés gimnázium támogatására.''

2 „Minden szabad embernek óhajtandó és elérendő cél ma már a felekezetietlen népoktatás. Mert az oktatás csak egyféle lehet: nem nem református, sem nem katholikus, sem nem zsidó oktatás, hanem egyszerűen jó oktatás." Utalnak arra, hogy tudatos történelemhamisítás folyik az egyházi, főleg a katolikus iskolákban. „Lehet Kolonics nemzetáruló gazember, de lehet jövőbelátó politikus; lehet József császár felvilágosodott, európai látókörű ember, vagy érzéketlen zsarnok; lehet a pápasági igénye jóakaratú pártfogás és lehet igábahajtási kísérlet ... És ezért, az ilyen hazugságok továbbterjesztéséért és fejlesztéséért van szükség a felekezeti közoktatásra." Megállapítják, hogy az egyházi tanítórendek minden múltbeli érdemeik ellenére ma már túlhaladott felfogást közvetítenek, oktatásuk ezért jutott csődbe. Egy más alkalommal, éppen a szekularizáció szükségességét hirdetve jelentik ki, hogy a pápaiak ma városukat „az anti-szekularizáció" fészkévé tették, hiszen most már „sarcot" fizetnek a református és a katolikus felekezeti oktatás részére egyaránt, „a felekezeti béke hangzatos cégére alatt."

33 Élesen reagált a lap az egyházi iskolák vezetőinek túlkapásaira. Tósokberénden Bródy Tanítónőjének alaptörténetét is felülmúló hajszát indítottak egy szerencsétlen tanítónő ellen, akit a kántortanító rágalmai az öngyilkosságba kergettek. S miután megmentették az életnek, a plébános lemondásra akarta kényszeríteni azal a megokolással, hogy „e cselekedetével (az öngyilkossággal) minden keresztény ember szemében közbotrányt idézett elő."

34