A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai (A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése I.)

122. kép. A 10. sz. párkánytöredék a piros-fekete festés nyomaival. Abb. 122. Gesimsfragment Nr. 10.. mit Spuren roter und schwarzer Bemalung. lyebben volt, mint a románkori padlószintek. Ebből pedig közvetlenül adódik a következtetés, hogy az oszlopfő korábbi, mint a románkori épületek. Éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk ennek a párkánytöredékek esetében. Említettük, hogy ezek mind barokk-kori felhasználásból származnak, és legfeljebb egy esetben gondolhatunk arra, hogy faragványunkat már a gótika idején beépítették. Ez pedig arra vall, hogy az az épület, amelyhez a töredékek előzőleg tartoztak, egészen a középkor végéig fennállt, és csak a török időkben pusztult el, hogy felszínen maradt romjait a XVIII. századi újjáépítéskor ismét felhasználják.

39 Láthatjuk tehát: a leletkörülmények vizsgálata olyan ellentmondásra vezet, amely első pillantásra szinte megoldhatatlannak tűnik. Az az épület, melyhez az oszlopfő tartozott, semmiképpen sem állhatott fenn a középkor végéig, hiszen! fejezetünk egy szinten volt azzal a réteggel, amely másutt a románkori feltöltődést jelentette. Annak, hogy az oszlopfő és a párkánytöredékek két különböző épülethez tartoztak, jóformán semmi valószínűsége sincs. Az ellentmondás tehát csakis az adatok átértékelése útján oldható fel. Nézzük meg, lehetséges-e ez? A barokk beépítés csak akkor jelentene akadályt a korai datálás szempontjából, ha a kövek a XVIII. században másodlagos elhelyezésben kerültek volna felhasználásra. Ez első pillantásra természetesnek tűnik. A faragványok közvetlen vizsgálatakor azonban olyan nyomokra bukkantam, amelyek arra vallottak, hogy a párkánytöredékek nem másodlagos, hanem harmadlagos felhasználás után kerültek a múzeumba. Sajnos, e nyomok önmagukban túlságosan csekélyek voltak ahhoz, hogy szilárd következtetéseket lehetett volna rájuk építeni. A kérdés megoldásához végül is a most előkerült ötödik párkánytöredék szolgáltatta a döntő bizonyítékot (11. sz.). Ez a faragvány (120—121. kép) méreteivel meszsze túlszárnyalja az eddig ismert párkánytöredékeket. Hatalmas dimenzióival, egymás mellett sorakozó hat ép motívumával minden kopottsága mellett is rendkívül monumentális hatást kelt. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a kő eredetileg még nagyobb volt, mert jobboldalt töredékes felületben végződik, akkor elképzelhetjük, hogy az eredeti párkány milyen óriási darabokból tevődött össze. Már ezek a vonások is elegendők ahhoz, hogy faragványunkat az eddig ismert legjelentősebb palmettás párkánytöredéknek tekintsük. Fontosságát még csak növeli, hogy döntően járul hozzá a székesegyház korai építéstörténetének tisztázásához. Ha egy pillantást vetünk ugyanis töredékünkre, rögtön kitűnik átfaragott volta. Az átfaragás elsősorban a kő eredeti fekvési felületét érintette, és csak baloldalt vágtak bele keskeny sávban az egyik palmettába. Az átfaragott részeken a kő vastagsága körülbelül a felére csökkent. Ezek a felületek Icaiakban fogják körül az eredeti állapotában meghagyott, erősen kiemelkedő palmettás-profilos részt. Az, hogy a kő balszélén a palmettás rész is megcsonkult, minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy utólagos megmunkálásról van szó. Az pedig, hogy az átfaragás elsősorban a felfekvési felületet érintette, kizárja azt, hogy ez az utólagos megmunkálás akkor következett volna be, amikor a kő még eredeti 121