A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai (A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése I.)

helyén volt. Nyilvánvaló tehát, hogy íaragványunkat eredeti építészeti összefüggéséből kiemelték, új funkciójának megfelelően átfaragták,''

0 és újra beépítették, mielőtt még legutóbbi helyére, a székesegyház mögötti barokk lefolyóba került volna. A barokk-kori harmadlagos felhasználás e bizonyítékának ismeretében már világosabban láthatjuk a többi faragványokon fellelhető nyomok jelentőségét is. A 10. számú töredéken, szintén a felfekvési felületen, elég nagy kiterjedésű, összefüggő vakolatréteg maradt meg, rajta körülbelül féltenyérnyi területen piros-fekete festés nyomaival (122. kép.). A budapesti darabon (7. sz.) hasonló jellegű átfaragás nyomai figyelhetők meg, mint a 11. számún. A 8. sz. hátsó lapja szabályos rézsűnek van kiképezve, ami egy párkány falba épített részénél nem lenne indokolt. Valószínű tehát, hogy ez is át van faragva. Végül tehát mindössze egy olyan párkánytöredékünk marad, amelyen a barokk periódust megelőző másodlagos felhasználás nyomai nem észlelhetők. A kérdés most már az, hogy ezt a másodlagos felhasználást milyen korszakra kell kelteznünk? Tekintettel arra, hogy a székesegyház környékén a XVI.—

XVII. században nagyobb építkezésekről nincs tudomásunk, és a 11. számú kő másodlagos felületeinek gondos faragása, valamint a 10. számún észlelhető festésnyomok középkori munkamódszerekre vallanak, azt kell mondanunk, hogy faragványainkat legkésőbb a középkor végén már másodszor is beépítették; ez pedig azt jelenti, hogy az eredeti épület, amelynek tartozékai voltak, már a középkor folyamán elpusztult. A párkánytöredékek leletkörülményeinek vizsgálata tehát végső fokon nem, mond ellent annak, amit az oszlopfő esetében tapasztaltunk, sőt, megerősíti az erre vonatkozó adatokat. Ezek pedig — mint láttuk — inkább a románkori székesegyháznál korábbi, mint azzal egykorú datálásra vallanak. Mielőtt a végső következtetést levonnánk, nézzünk körül, van-e olyan adatunk, amely azt bizonyítja, hogy az 1907-ben feltárt román székesegyhá122 zat valóban megelőzte-e egy másik templom? Ádám Iván rendkívül részletesen beszámol egy talapzat megtalálásáról/'

1 amelynek fényképe az album egyik tábláján maradt ránk (119. kép), és amelynek leletkörülményei számunkra rendkívüli fontosságúak. A követ Ádám Iván szerint a lebontásra kerülő főhajóárkádok aláducolásához szükséges segédpillérek alapozási árkának ásásakor találták, 200, illetve 210 cm mélységben, ahol vízszintesen feküdt a földben, mégpedig „ugyanazon sorrendben,... mint... a kathedrális pillérei". Helyzetével kapcsolatban Ádám még egy igen lényeges megfigyelést tett: „...az egyik szomszédpillér alapépítményének egyrésze rá volt építve és így belenyúlt a szomszédpillér alépítményébe." Ezután leírta a kő profilját, és a következőket jegyezte meg: „ ... az egész talpkő . .. nem oszlopláb ... hanem egy különálló, egy darabból készült oszloptalpazat, mely kerek vésettél rendelkezik az oszlop befogadására és középen gömbölyű lyukat mutat az oszlop-csap részére. Erre a részletre később még egyszer visszatér: „Ennek (ti. a felső, kisebb horonynak) tetején áll a harmadik kis szalag és mögötte van az oszloptartó kivájása a középső lyukkal." Sajnos, éppen ez a faragvány nem maradt ránk eredeti állapotában. A múzeum anyagában rábukkantam ugyan egy töredékre, amely a leírással és a fényképpel azonosítható, ez azonban az egykor négyzetes kőnek csupán egyik hosszanti oldalát alkotja, (123. kép)A% Ádám leírását tehát e töredék alapján nem áll módunkban ellenőrizni és az album fényképén is éppen a legfontosabb részlet: a köralakú vájat vehető ki legkevésbé. Szerencsére mégis van olyan leletünk, amely a szóbanforgó talapzat párjának tekinthető, és kiképzése nagyjából megfelel az Ádám-féle leírásnak (4. sz.). Ezt a követ 1960-ban találták a Szt. György kápolna védőépülete betonpilléreinek alapozásakor, a kápolnától nyugatra eső, az ásatás alkalmával feltáratlanul maradt területen, valamivel mélyebben a kápolna szintjénél, négy darabra törve/'

3 A két talapzat oldalhosszúsága megegyező, az utóbbi fedőlapján pedig látható az a csekély, de határozottan érzékelhető köralakú vájat is, amelynek emlékét az előbbi esetében csak Ádám Iván leírása tartotta fenn (124. kép.). A vájattal együtt a középső, köralakú csapoló123. kép. A 3. sz. talapzattöredék. Abb. 123. Basisfragment Nr. 3.