A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Éri István: A nagydémi lararium múzeumbakerülése

látszik, nincs más hátra, mint a leletek visszaadása, de kéri türelmüket addig, míg erre a Felügyelőség engedélyét megkapja, hiszen talán annak is van beleszólása az ügybe.

49 Lehet azonban, hogy ez az engiedekenyseg is csak taktika volt, mindenesetre két hét múlva Laczkót újból al tárgyalások, akciók kellős közepén találjuk, miután Budapesten alaposabban tájékozódott Franki kitüntetésének lehetőségei felől. Kiderült, amint ez várható volt, ezt Franki Jenővel sietett közölni is: a kitüntetéshez jótékonysági, vagy kulturális célra szánt alapítvány, illetve adomány lefizetése is szükséges.

5

<> A jelek szerint ezt a feltételt az ifjabb Franki, aki ismét átvette a közvetítő szerepét, elfogadta, hiszen még azzal is egyetértett, hogy ,,a jelenlegi zavart viszonyok" (1910 január) miatt halasszák el az ügyet néhány hónapra. Az év közepén azonban, világosan látszik, ismét az ügyet sürgetendő, Franki Henrik zsarolja Laczkót: követeli vissza tulajdonát, még pontos időpontot is bejelent, amikor megbízottai a leletért Veszprémbe utaznak.

51 Laczkó ismét nehéz helyzetbe kerül, hiszen ő aztán igazán nem tehet róla, hogy a „magas kormány" vonakodik a Franki-család érdemeit elismerni. Ezért, mivel kezében most már ott van a Jókay-Ihász-féle nyilatkozat is, amivel eddig nem érvelt, részben erre, részben a fentebb már ismertetett, a csongrádi alispán által is megfelelően interpretált 1872. évi rendeletre hivatkozva, egy kisebb jogi tanulmánynak is beillő, terjedelmes levélben kifejti érveit, melyek alapján a „rideg törvényes út" teljesen új helyzetet fog majd teremteni, s melyek értelmében szó sem lehet a lelet visszaadásáról. Elöljáróban felveti: ki egyáltalán a lelet jogos tulajdonosa? A kincs, ha 300 koronát meghaladó értékű, egyharmadrészt a földtulajdonosé, egyharmadrészt a tálalóé, a harmadik harmad a kincstáré. Ezek alapján: „Nagyságodat a kérdéses ... kincslelet mint ilyen sem mint tulajdonost, sem mint találót, sem végül mint jogutódot nem illeti. Ellenben igényt tarthatnak a fenti címek, a lelet értékének egy-egy harmadára, ha igényük jogossága beigazolható." Franklék azzal érveltek, hogy a föld tulajdonosa a leletet odaajándékozta nekik. Laczkó vitatja, hogy lényegében a földesúr sem ajándékozhat el egj', csak egyharmad részben a tulajdonát képező értéket. Ugyanakkor vitatható, tisztában volt-e a tulajdonos a lelet értékével? Az sem biztosít teljesmértékű jogigényt, hogy a találóktól Franklék megvásárolták a leletet. A tulajdonos a helyi, a körzeti, vagy a Nemzeti Múzeum lehet. Minthogy Hathalmom múzeum, nincs, a körzeti, ez esetben a vármegyei múzeum jogigénye elvitathatatlan. És a tárgyak 34 most már a múzeum birtokában is vannak, ennélfogva Franklék legfeljebb a lelet becsértékének bizonyos hányadáért pörösködhetnek.ss A különben igen jó okfejtéssel Laczkó elkésett, hiszen egészen idáig, öt éven keresztül a múzeum több ízben elismerte a letéteményezők tulajdonjogát, ennélfogva a kötelező előírásokat (leletek azonnali bejelentése, sorsáról döntés kérése a pénzügyi hatóságoknál stb.) a kezdet kezdetén maga a múzeum sem tartotta szem előtt. Valószínű, hogy ennek Laczkó is tudatában volt, ezért fejezte be levelét, visszatérve a jogászi csűréscsavarásból, a számára idegen módszertől, igazi stílusára: „Kegyeskedjék figyelembe venni azt a körülményt, hogy vármegyei múzeumunkat a tudomány és a közművelődés iránt való önzetlen lelkesedés teremtette meg . . .", ez indokolja eljárásukat. Franki Henriket azonban a jelek szerint sem a jogászi okfejtés, sem a szívhez szóló kérés nem hatotta meg. Rendkívül udvariasan ugyan, de közli, hogy Laczkó felfogásával nem ért egyet. Mielőtt azonban az ügyet más útra terelné, megkérdezi, van-e arra. lehetőség, hogy személyesen találkozzanak?

53 A találkozóra, ha nem is azonnal, 1911 januárjában sor került. A jelek szerint Laczkót a továbbiakban már csak a dolog historikuma is érdekelte, ezért minden megbeszélésükről feljegyzéseket készített.

54 Rögtön az első megbeszéléskor kiderült, hogy szó sincs arról, mintha az öreg Franki nem „ambicionálná" a rangot, kitüntetést. Belátván azt, hogy a hathalmi lararium átadása mellé még kell valami mást is vetni a serpenyőbe, formálisan megbízza Laczkót, hogy eszközölje ki számára a magyar nemességet, ezért hajlandó még 25—30 000 koronát is áldozni, bármilyen célra. Ettől kezdve a lelet visszakérése lekerült a napirendről. Franki most már csak segítőtársat lát a múzeum igazgatójában, aki hajlandó lesz számára megmozgatni mindenkit kitüntetése ügyében. Franki ebben nem is csalódott. Alig hihető, hogy Laczkó eddig is komolyan hitte volna azt, amit még jónéhány évvel ezelőtt leírt: ,,.. .szándékunk tiszta, amennyiben azt (ugyanis a kitüntetés szorgalmazását) kizárólag édesatyja hazafias elhatározása és érdemes személye iránti tisztelet vezérli."

55 De most, Franki már nem is leplezett mohó vágyát látva, ismerve, alaposan meggyőződhetett arról, milyen tekervényesek Magyarországon a műtárgymentés útjai, s egyúttal, milyen csábító lehet a vagyonos, de az országban! idegen száméra, a magyar úri társadalom rang- és címkórságos világa. Ismeretes, éppen ebből az időből, néhány megnyilatkozása, mellyel a politikai élet kavargását szemlélte: „A város és vármegye most tele van újdonsült képvise-