Életmód és művelődés Veszprém megyében a 16-18. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 10. 2000)

S. Lackovits Emőke: A török díszítőművészet hatása az egyházi és a paraszti textíliákra Veszprém megyében

kinövő, kétfelé ágazó virágbokron ülő páratlan számú virág jellemzi, addig az előbbit, az egymást keresztező szárakon többnyire páros számú virág helyezkedik el, amint ez remekül látszik egy másik balatonfüredi úrasztali kendőn (10. kép). Gyakran előfordul az egy oldalra hajló, de egymást nem keresztező két szár, amelyek közül a kisebbik szár egy nagyméretű virágot hajt, amint az látható egy 18. századi pápai terítőn (11. kép). Kedvelt minta volt és meglehetősen általánosnak mondható az egy oldalra hajló virágág, amelynek jellemző változata a félkörívben hajló egyetlen ág, hajlatában egy nagy virággal, amint ez az 1700-ból való pápai úrasztali kendőn látható. Ugyanezen a textilemléken megtalálható a legkedveltebb mintaelem is, a sarlós vagy fogazott levél, ez esetben jellegzetes magyar megfogalmazásban, a fogak végén apró gömböcskékkel (12. kép). Az egyik legkedveltebb, gyakran előforduló, nagyhatású minta a csaknem bezáródó körbe kunkorodó, csigavonalban meghajló ág, amely egy belsejét kitöltő virággal fejeződik be. Kerületén apró ágacskák ülnek, rajtuk többféle, váltakozva ismétlődő virág helyezkedik el. Ilyen a 17. század végéről, 18. század elejéről való pápai úrasztali textília, amelyen egyéb jellegzetességek is megtalálhatók, mint pl. az ív belső részének karéjai, s bennük térkitöltő járulékként a pöttyök. Utóbbiak az előképen minden bizonnyal islógok voltak, mint a török hímzések kedvelt díszítőelemei (13. kép). Ugyanakkor eme motívumegyüttes megformálását már barokkos vonalvezetés is jellemzi. Az egy oldalra hajló, nagy virágot hajtó ágnak és a csigavonalban kunkorodó virágos ágnak kereszteződéséből fogalmazódott meg az 1740ben készült pápai úrasztali terítőn látható kompozíció, amelyen a sarokmotívum merevsége még a török előképre emlékeztet (14. kép). A motívumegyüttesek, a kompozíciók különféle növényi elemekből állnak, amelyeknek egy jelentős része keleti eredetről árulkodik. Igaz ugyan, hogy az európai reneszánsz hímzőművészetben is megtalálhatók, így a török hódoltság előtti magyar díszítőművészetet is jellemezte meglétük, azonban a református liturgikus textíliákon való megjelenésük sajátos ábrázolás. Döntően keleti jellegzetességeket hordoznak, de magyar megfogalmazásban. Ide sorolhatjuk a gránátalma, a szegfű és a lantformájú tulipánok változatait, továbbá az akantuszlevelet (sarlós vagy fogazott levél), a ciprust, a török körtét (mir-i-bota), a jácintot és a forgórózsát. Legáltalánosabban és leggyakrabban megjelenő, különböző változatokban előforduló a gránátalma, amelynek gyakori megjelenítési 72