Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Solymosi László: Szent István király társadalma

SOL YMOSI LÁSZLÓ Szent István király társadalma Nyugat-Európában az ezredfordulón a társadalomról kétféle felfogás uralkodott. Az egyik a társadalom jogi, míg a másik funkcionális tagoltságát tekintette meghatározónak. Az előbbi bipoláris rendszerként fogta fel a társadalmat, antik mintára szabadok (liberi) és szolgák (servi) konglomerátumát látta a társadalomban. Az utóbbi elképzelés szerint meghatározott hivatású csoportok, „rendek" (ordines): az imádkozok (oratores), a harcosok (pugnatores vagy bellatores) és a dolgozók (laboratores) „rendje" alkotta a társadalmat. Abbon fleuryi apát a X. század végén ezt a hármas tagolást a társadalmat klerikusokra és laikusokra osztó régi egyházi felfogással kombinálta. Az imádkozókat két részre: a szerzetesek és a klerikusok „rendjére" bontotta, a laikusok „rendjén" belül pedig a harcosok (agonistae) és a földművesek (agricolae) csoportját különböztette meg. Ez a „négyes" felosztás azonban kivételnek számított. A X. században és az ezredfordulón a három „rend" elmélete volt az általános. Adalbéron laoni püspök II. (Jámbor) Róbert francia királyhoz 1025 és 1031 között írt verses levelében ugyanígy tagolta a társadalmat. A hivatások teljesítése, a „rendek" közti harmónia, kölcsönös függőség és szolidaritás biztosította a társadalom békéjét. A király, aki sajátos helyzetéből adódóan az egyházon belül is kormányzó hatalommal bírt, garantálta a társadalmi csoportok közti egyensúlyt, harmóniát. A társadalom jogi vagy funkcionális tagolása - minden ideologikus tartalma ellenére - annyira a valóságból indult ki, annyira általános jelenség volt, hogy érvényesülését az ezredforduló magyarországi forrásanyagában is nyomon követhetjük. Szent István király korából egyetlen eredeti forrás sem maradt ránk. Másolatban viszont ismerjük a trónörökös Imre herceg számára készített Intelmeket, továbbá a törvényhozás két törvénykönyvbe sorolt cikkelyeit. Ezek hiteléhez kétség nem fér, legfeljebb a törvények esetében a szövegvariánsok eredetisége lehet vita tárgya. Egészen más a helyzet az oklevelekkel. Szent István korából átírásban, másolatban kilenc latin és egy görög nyelvű oklevélszöveg maradt fenn, amit a király nevében állítottak ki. A tíz oklevél közül mindössze a veszprémvölgyi apácamonostor görög nyelvű alapítóoklevele bizonyult vitathatatlanul hitelesnek. A kutatás a latin nyelvűek közül hatot - a pécsváradi (1015), a zalavári (1019, 1024) és a bakonybéli (1037) bencés apátságok okleveleit, valamint a ravennai és a nyitrai oklevelet - későbbi hamisítványnak, hármat pedig az eredeti okle7