Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Solymosi László: Szent István király társadalma

vél interpolált változatának minősített. A pannonhalmi bencés apátság 100l-es keltezésű alapítólevele tartalmazza a legtöbb betoldást. A pécsi püspökség 1009. évi alapítólevelét kevésbé módosították, míg a veszprémi püspökség adománybirtokairól és az egyházmegye határairól minden bizonnyal 1009-ben kiadott oklevél szövege oly csekély mértékben változott, hogy csaknem egészben hitelesnek tekinthető. Az értékes, de viszonylag kevés hiteles forrásanyag minden forrásbővítési kísérlet: analógiák, helynevek és későbbi oklevelek sokszor vitatható bevonása nélkül is alkalmas a Szent István-kori társadalom megrajzolására. A császártól kapott felségjelvényekkel királlyá avatott Szent István a királyi és egyházkormányzói tisztség birtokosaként a kereszténység védelmezője {defensor Christianitatis) lett (I/13.tc), aki egyfelől gondoskodott az isteni törvények megtartásáról, másfelől - miként az esős dekrétum prológusa írja - Isten akaratából kormányozva az országot világi törvényeket hozott népének, hogy az tisztességes és békés életet éljen. A 35, illetve 21 cikkelyből álló két törvénykönyvet anélkül, hogy egyeduralkodóvá válna, áthatja a jogi szemlélet. Ez a felfogás nem volt idegen a magyarságtól, a jogi tagolást nem kellett ráerőszakolni társadalomra. A magyarság már a honfoglalás előtt megismerkedett a rabszolgasággal. Dzsajháni bokharai tudós szerint 870 táján a magyarok a szlávok ellen vezetett hadjárataik során rabszolgákat zsákmányoltak, akiket a fekete-tengeri Keres kikötőjében tartott vásárokon eladtak a bizánczi kereskedőknek. A honfoglalás során, majd az azt követő hadjáratokban számos rabszolgát ejtettek, s az Árpádok egyeduralmának kiépítése a X. század folyamán és a XI. század elején a legyőzöttek alávetésével járt együtt. Szent István korának társadalma szabadokból és szolgákból állt. Liber és servus: szabad és (rab)szolga - csak ez a két jogi kategória létezett. Az előbbit a szabadság (libertás), a természetes születési állapot, míg az utóbbit a szolgaság (servitus) jellemezte (1/18., 21-22., 28-29., II/5.tc). Mindkettő személyiség - libera persona (I/22.tc), illetve servilis persona (I/20.tc.) - volt, de az egyik szabad, a másik pedig szolgai személynek számított. Az utóbbi egyfelől vagyontárgy, tulajdon - proprius (I/18.tc.) volt, másfelől megölése a keresztény tanítás értelmében bűnnek minősült, amely vezeklést vont maga után. A szabadnak vérdíja, míg a szolgának ára ipretium) volt (1/14., II/3.tc). Más volt a megítélésük is: a szolgákra a szolgák törvénye - lex servorum (II/7.tc.) -, a szabadokra ebből következően a szabadok törvénye vonatkozott. Ha a szolga lopást követett el, az első esetben az orrát, a másodikban a füleit vesztette el, amennyiben egyik alkalommal sem tudta orrát, illetve füleit 5-5 tinóval megváltani. Ha viszont harmadszor is lopott, életével fizetett tettéért (II/6.tc). Ezzel szemben a szabad ember először és másodszor is a szabadságát kockáztatta, míg harmadszőri lopása után életét vesztette. Ha az első vagy a második esetben nem tudta 8