Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Wéber Antal: A bor mint ihlet és metafóra

kivételesen javallja. Ám a hagyományt az ilyenfajta meggondolások felette ritkán zavarják meg. Már csak azért sem, mert már a dionüzoszi kultúrában is mélyen benne gyökerezik. Itt találjuk meg azt az ősforrást is, melyből a bordal mint poétikai műforma, ahogy ma mondanók, legitimitását merítette. Az úgynevezett szkólion-dalokra gondolok, melyeket, mint ismeretes, többnyire szümpozionok alkalmából énekeltek, mégpedig rögtönzés-szerűén. Miként megfelelő tudós könyvekben olvashatjuk, ez úgy történt, hogy aki a sort elkezdte mirtuszgallyat vett a kezébe, melyet aztán annak adott által, akit utódjának (mármint az éneklésben soron következő utódjának) kiszemelt. Egyfajta társasjáték volt ez, bizonnyal a hangulat tetőfokán. Aki netalán komolyabban foglalkozna e témával, annak ajánlhatnám azt a tudós szakmunkát, melyet egy Ilgen nevű német filológus írt a tizennyolcadik század végén. A mű Jénában látott napvilágot 1798-ben, s a latin nyelvű tudományosság szellemében a következő címet viseli: Sclia, sive carmina convivalia Graecorum. E ponton is érdemes kissé elidőzni. A szümpozion szó arra a tényre utal, hogy a lakomának, ami eredeti jelentése, nagyon is fontos, a merő társas együttléten és időtöltésen túlmutató attribútumai vannak. Eleinte viszonylag ritkán alkalmazták átvitt értelemben, mára viszont olyannyira elterjedt, hogy akár hazánkban is több esik meg belőle naponként. A szellemi lakoma tehát, Pláton nyomán, mindennapos, bár sok esetben alkoholmentes eseménnyé vált. E fogalom mögött a társas együttlétnek, a kellemes időtöltésnek az az elterjedt tulajdonsága áll, miszerint az ilyen alkalmak oldott légkörében, a szeszélyesen felbukkanó beszédtémák között már az idők elején szó

1-a jöttek közérdekű, netán fontos dolgok, a szellem tartományának izgató kérdései, melyeknek latolgatására éppen ilyenkor nyílott a legjobb, adott esetben a legkedvezőbb lehetőség. A bor élvezete, mondhatnók hogy élvezetének kultúrája, a művelődéstörténet tanúsága szerint általában együttjárt bizonyos szellemi igények megnyilvánulásával is. Ha azt mondjuk, hogy általában, akkor ez a kifejezés egyúttal feljogosít bennünket arra, hogy nagyot ugorjunk az időben, az antikvitástól egyelőre, nem végképp, elbúcsúzva. Hiszen a görögök és rómaiak korától kezdve nemcsak a kultúra, a szellemi kultúra, hanem a vitikultúra, a szőlő- és bortermelés is folyamatos. A későbbi korokra vonatkozóan megint csak érdemes felidézni egy kiváló lexikon ideülő felvilágosítását, melynek értelmében a bordal „ . .. olyan dal, melynek hangulatát a bormámor adja, bortermő országokban fejlődött ki, s rendesen ivás közben éneklik, társas jelleménél fogva szívesen olvaszt magába általános reflexiókat, szerelmi, baráti, hazafias érzést, melyeket a bor élesztő tüze s a vidám társaság 10