Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Wéber Antal: A bor mint ihlet és metafóra

fokoz, gondolatmenete csapongó és szeszélyes, a lelkesülés magasabb fokán ditirambbá válik." (Pallas nagy lexikona, Békalencse-burgonyavész, 1893). Vegyük sorra a premisszákat. Az a körülmény, hogy a bordal a bortermő országokban fejlődött ki, kézenfekvő. Előadásának társas jellege természetes adottság, s immáron hagyománynak számít. Érdekes a tematikai felsorolás is, hiszen újból a baráti, szerelmi, hazafias motívumokkal találjuk magunkat szemben. Az a megállapítás viszont, miszerint a bordal a lelkesülés magasabb fokán ditirambbá válik, arra utal, hogy a bor fogyasztásának mennyiségi emelkedése, s hatásának fokozódása poétikai következménnyel jár. Feltételezhetnénk ennek alapján, hogy például a rapszódia a szellem önmagán belüli emelkedettségének állapotából jön létre, míg a ditirambus mögött a mámor más válfaja rejtőzik. Lehetséges, hogy ezt a megkülönböztetést az alkalmazott esztétika művelői vitatnák. Aligha vitatható viszont, hogy a bordalok eddig emlegetett típusai inkább abba a kategóriába tartoznak, ahol az íratlan költészet alkotásait szoktuk elhelyezni, tehát a népdal-szerű költészetbe sorolhatók. Ha az ősi lakomákon elő is fordulhattak helyben születő rögtönzések, később bizonnyal kész dalokat énekeltek. Ezeket viszont aligha lehetséges borközi állapotban megalkotni. A műfaji fejlődés során azután a bordal mint műforma elválik az íratlan költészet ilyetén hagyományától, olyannyira, hogy ezeket — a költészet alkotásának és befogadásának mindinkább általános szabályai szerint — a borital fogyasztásának alkalmához nem kötik tényszerű körülmények, s dallam híján nem is éneklik őket, az olvasás és esetleg az előadó művészet révén jut el a befogadó közönséghez. Az alkalom ténye és emléke viszont, immár mint tisztán irodalmi ihletés, továbbra is meghatározza e dalforma műfaji jegyeit. Ebben a szférában azonban már nem a közvetlen hangulati elem dominál, valóságos lakomára nincs szükség hozzá, megalkotásának aktusa az irodalmi kompozíció szokványos munkamenete. Az uralkodó elem a stilizáció, tehát az a klasszikus hagyományból öröklődött szituáció, amely e típusban kanonizált stíluselemként minősíthető. így természetesnek mondható, hogy Kazinczy például Bor mellett c. költeményében nem a borital fogyasztásának nemesi gesztusát idézi fel, hanem a klasszicista stílus tógáját ölti magára, anakreóni hangütést alkalmaz, a maga reális világát áthangolja klasszicizáló ideálvilágának követelményei szerint: „Lányka jer, jer, mártsd rózsádat Kelyhem édes nedvibe, Fonjad azt s mellpántlikádat Hajam barna fürtibe!" 11