Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Győrffy Miklós: Jókai, a szőlősgazda

meték beoltását próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének, három évig tartott ez az idilli öröm. Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt. Csak kettő maradt meg, amit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a poézis, meg a kertészet. A költészet is lehet hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak felejteni, mint költőt, de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy 'kertész' voltam [. . .]" (Hátrahagyott müvek, V, 152, 155-56.) Ebből kiindulva kísérlem meg bizonyítani azt az álláspontomat, hogy Jókainak a szőlő is elsősorban gyümölcs, és csak másod- vagy többedsorban a bor alapanyaga. Szőlőt ugyanis minden későbbi tartózkodási helyén telepített, oltott, Füreden is (mint Vali Maritól tudjuk), sőt Andrássy úti udvarában is (majd 66 éves korában), mint Jókai Jolán kéziratos emlékeiből értesülünk, pedig ezekből — a csekély mennyiség miatt — bort sajtolni igazán nem lehetett. Ennek a kertvonzalomnak — hogy „szindrómát" ne mondjak — lecsapódása az is, mekkora kedvvel és eredménnyel festi Jókai az ilyen jellegű tájakat. Álljon itt egy bekezdés Az Arany emberből: „A Balaton veszprém—zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mérföldnyi szakadatlan kertláncolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű szívélyes, forrásai gyógyerejűek [...]" (Kritikai kiadás, Regények, XXV. köt., 113.) Csak távolabbról utalok A magyar Thempe-völgyre, amely erről a Balaton-felvidékről beszél, de kevéssé szőlő-, még nagyon gyümölcstermő vidékként sem. Tehát ha szőlőtulajdonos volt is mindenütt a szerző, szőlősgazdává csak a Svábhegyen lett. Szőlőgondozóvá, és szőlőszerelmessé még ott is csak jóval később. A Svábhegy — ma Szabadság-hegynek jelölik — külön égtáj Jókai világában. Első testközeli ismeretségét 48 tavaszán szerzi róla. A hegy legtetején ui. Laborfalvy Rózának nyári szállása volt ekkoriban (cselédlánnyal). Mikor ennek ablakából a konflin feléjük kígyózó „család"-ot megpillantották, Móric jellegzetes sétapálcáját is hátrahagyva a szó szoros értelmében leszaladtak az ellentétes hegyoldalon, és Piliscsabán napokon belül összeházasodtak. Ez az első svábhegyi emlék elég mélyen belevésődhetett a szerzőbe. A második: az Adlitzer-vendéglő. Amikor 1849—50 fordulóján felesége kíséretében felérkezett Tardonáról a fővárosba, napjai nagyobb részét — afféle büdöséként — ebben a rengetegben húzta ki. A Csataképek jó mennyiségű darabját itt írta. S minden bizonnyal ezt a vidéket ekkor zárta véglegesen a szívébe. Ebből magyarázható, hogy mikor először jutott 1853-ban — akko77