Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Győrffy Miklós: Jókai, a szőlősgazda

riban példátlan — honoráriumhoz Magyar nábobjáért (de kellett hozzá még a Kárpáti Zoltáné is, sőt elég sem volt) —, azonnal itt vásárolt maguknak nyugalmat biztosító munkaterületet. „Hogyan kell a földet megcsinálni: azt én a svábhegyi telkemen megmutattam. Az egy elhagyott kőbánya volt, melyben mély gödrök váltották egymást roppant agyaghalmokkal, szakadékos meredélyekkel, s ahol a sovány talaj nem fizette vissza a belevetett magot. És most ebben az elátkozott talajban óriási gyümölcsfák díszlenek, amik minden évben gazdag terméssel fizetnek. (Majd a gyümölcsfákról külön szakaszban beszélek.) Próbáltam a földet megcsinálni rigolozással, trágyázással, terászozással. Mind a háromnak elő fogom adni az 'okát' és a 'módját'. Hat holdnyi területemen (az épületek, utak és udvarok kivételével) nincs egy lépésnyi tér, ami megfelelő kihasználásra elő ne volna készítve. Hanem aztán van is örömem benne. Mert megtanultam attól a nagy mestertől, a tapasztalástól, hogy kinek-kinek hol, merre van az igaz helye? Mert azt kell tudni a kertészgazdának, hogy hol szeret a körte, alma, hol az őszibaraczk, hol a szőlő, hol a rózsa? Az egyik elcsenevész ott, hol a másik pompázik, s mindegyik megköveteli a maga megcsinált földjét. De legjobban követeli ezt a szőlő." (Kertgazdászati följegyzések, 3—4.) ,,Egy kis házikó az, háta mögött egy elhagyott kőbánya üregével, köröskörül kő és agyaghalmokkal, miket áttörhetetlen bozót nőtt be, rókatanya, tüsköncfészek, hanem a kilátása nagyszerű, fenséges. Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel, földibodzacsalit, galagonyaerdő, s aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilúgozott, füvet sem termő agyagtér, kőpor piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területben. Hanem egy előnye volt e helynek. Félre esik, s mégis közel van. A mély út, mint egy isthmust, félkörben veszi körül. Csak aki keresi, az talál rá. Ez nekünk való hely. Akik szeretjük a világot látni és láttatni is benne s még se lenni benne. Mi abból a vadonból, abból a boszorkánydombból kertet csináltunk. A mi fáink a legárnyékosabbak a Svághegyen. Azokat a fákat mi magunk keltettük magról, én magam ojtottam a legtöbbet: a föld, amiben élnek is, az én költeményem, mint ahogy enyim az a regény, amihez csak a tintát és a papirost kaptam mástól. S nem csak az én életemnek története van azokban megírva. Ez az alacsony eresz, ahonnan a messze világba ellátni, annyit beszélhetne! 78