Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Horváth Júlia: A „szőllő lév”-től az elfogyó borig. A szimbulummá válás folyamata Vörösmarty költészetében

nelmi borvidékek üdvözlése után a ,,Magyar hon! és a tiszta bor" motívumai összekapcsolódnak. „Arrant leszállt fajunknak érdeme, A hon borának úgy szállott becse. Becsület, minden szennytől tiszta kéz, Hü szorgalom, munkában éber ész, Ész és erény lát víg s bő szüretet: Butult gazság ad mérget bor helyett." Több bordalt nem írt Vörösmarty. Sokáig más költeményeiben sem szólt a borról. Kilenc év múltával — már a nagy nemzeti katasztrófa után — testben és lélekben összetörten biztat borivásra. Az 1850-es évek egyik legjellemzőbb vonása volt a „fojtsuk borba a bánatot" hangulat. „Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része cigány és boroskancsók mellől lépett az életbe, s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkán tyúpengéssel válaszolt — . . . Mindenki ivott, táncolt ... Én még jól emlékszem Iisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcióval, csakúgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével, s a hazafias szavallatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok."

12 Vörösmarty is eljárt azokra a boros-cigányos összejövetelekre, amelyeket a fiatal írók tartottak akkoriban Pesten. Kedvenc prímása a híres Patikárius Ferkó volt, akinek játékától — mint Berecz Károlytól tudjuk — egészen elérzékenyült, szemében a meghatottság könnyei ragyogtak. A vén cigány mögött ott kell tudnunk ezt a boros-cigányos hangulatot is. Kilátástalan helyzetében gondjait borának fogyása is növelte. Martonvásárról Brunswik grófnő küldött néha egy-egy hordó jó bort, s üzente, kérte, hogy ahányszor kiürül az akóshordó csak küldje át a kastélyba, mégis többnyire saját maga csinálta pezsgőjét itta. Barátai csak „poros víznek" hívták, s a költő iránt érzett legmélyebb tiszteletből itták meg. A vén cigány a bordal motívumaival kezdődik, az ivásra, muzsikálásra biztatással, aztán áttöri a hagyományos kereteket és az emberiség nagy kérdéseivel való szembenézéssé és az elfáradt, megtört öreg művész lírai vallomásává nő.

14 Ebben a versben még mindig van remény: a vers végén ismét visszatér a bordal formához, s felhangzik a „Lesz még egyszer ünnep a világon." 55