Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Wéber Antal: A bor mint ihlet és metafóra

Ez a barna fürtű, s kimondatlanul is redőzött antik öltözéket viselő ifjú valami görög leánykát, esetleg az obligát pásztorleánykát biztatja arra, hogy rózsát mártogasson kelyhe borába, bizonnyal nem felel meg a korabeli hegyaljai ivási szokásoknak, nem is szólva arról, hogy valamely nemesi vagy akár nem nemesi ifjú hölgytől aligha várható el, s nehezen képzelhető, hogy mellpántlikáját a lírai alany jelen esetben Kazinczy hajába fonja. Az irodalmi stilizációnak azonban öntörvényei vannak, s egy így determinált ízlésnormatíva ezt a stilizált helyzetet érvényes esztétikai élménnyé avatja. Ugyanígy, természetesen következik a horatiusi alapélmény esztétikai hitelessége Berzsenyi átköltésében, amikor Flaccus aranylantját emlegeti, s arra biztat, hogy „Gerjeszd a szenelőt s tölts poharadba bort..." Arról a folyamatról van tehát szó, amikor a spontán hangulat mint dalforrás megszűnik buzogni, a közvetlen rítus-szerű dalolási szokások, tehát lényegében véve az archaikus-népies formák átadják helyüket a mindenkori irodalmi áramlatok esztétikailag tudatosult formaigényeinek. Az említett szituációk stilizáltsága, mondhatni ,,hellenizáltsága" összhangban van az uralkodó művészi eszményekkel, melyek egyébként a lírai kifejezés más tartományait is hasonlóképpen szabályozzák. A bor élvezete, annak mértéktartó és mértéktelen formái akkor válnak ismét vagy más módon költői tárggyá, amikor megjelennek a stilizációt megszüntető műformák, illetőleg változnak az irodalmi ábrázolás módszerei. Közismert lévén, ezért nem óhajtok időzni Csokonainál, elegendő annyit megállapítanom, hogy nála több variánssal is találkozunk, az anakreoni dalok antik reminiszcenciája, a Háfiz sírhalma ünnepélyes vörös bora mellett a Dorottya travesztáló komikus eposzi hangneme és látásmódja megengedi, hogy a hétköznapi élet fintorogjon vissza csúfosan az antik emelkedettségre, s ez esetben a derekas ivászat férfias, s hazánkban korántsem ritka kedvtelése, sőt a katzenjammer fejfájós borongása sem marad rejtve előttünk. A műforma fejlődésének a romantika a következő állomása. Ekkortájt mozgalmas tablókban, színes jelenetekben emelkedik lelkes üdvözlésre a borral tölt kehely, s cseng a pohár. Történelmi drámákban nagyurak ürítik, köszöntők harsognak, életfilozófiák fogalmazódnak a megzenésítéstől függetlenül is áriát sugalló helyzetdalokban (Vörösmarty.Keserű pohár). Nem sorolnám tovább, csupán az öregedő Vörösmarty néhány sorára emlékeztetnék: „Fogytán van erszényed / Fogytán van borod, /mire virradsz te még, / Szegény magyar költő". Ezek a komor, rezignált sorok annak a skálának egyik végpontját képezik, melynek ellenkező oldalán az ujjongó dalok helyezkednek el. A bordalok, vagy egyáltalán a bort motívumként alkalmazó költemények temati12