Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Wéber Antal: A bor mint ihlet és metafóra

kai-hangulati sémája eszerint rendkívül kiterjedt, miként az az asszociatív képzet-sor is, ami ide kapcsolódik. Ezeknek az asszociációknak köszönhető, hogy a borital, s egyáltalán az élvezetnek, a gondűzésnek ez a neme metaforikus értelmet nyer. A mámoros állapot a kedély tarka villogása, az érzelmek felszabadítója, a szerelem érzésének elragadóttsága, borongások, bánatok setét derengése, az erő és a bátorság diadalünnepe, hálaadás és köszöntés, komoly gondolatok emelkedett kifejezésének alkalma, a barátság és vonzalom kimondásának megnyugtató derűje, a tisztelgések, a fogadkozások, a nagy elszánások ünnepi pillanata. Némi lendülettel hosszasan lehetne folytatni az attribútumok felsorolását, s ugyanígy azoknak a szinte állandó jelzőknek számító fordulatoknak a számbavételét is, miszerint a bor olykor nektár (sok egyéb vers mellett a Himnuszban is), többnyire tüzes, rubintosan csillogó, aranyló stb., az ízekről és az állagról ezúttal nem is szólva. Az azonban mindenképpen elmondható, hogy esztétikailag a szép, a kellemes kategóriájába tartozik, mind konkrét megjelenését, élvezését, mind pedig átvitt, metaforikus értelmét tekintve. Az ivás önmagában, noha ez a borfogyasztás mennyiségileg túlnyomó részét teszi ki, ekkor még nem irodalmi tárgy. Az is megfigyelhető emellett, hogy az irodalom bármennyire is fontos kultúrtörténeti forrás, tárgyszerű adalékokkal a bor előállítását, fajtáit és minőségét illetően, a szórványos megnevezéseken túl nem nagyon szolgál, bortanilag tehát hiányosnak és esetlegesnek mondható. Ahhoz, hogy éppen e téren gazdagodjék, arra van szükség, hogy abordai elveszítse rituális kötöttségeit, poétikai szabályozottságát. Ez a folyamat, mint az irodalom egyéb ágaiban is, e téren is mindinkább előre halad. Az már a romantikát követő, ám azzal még némileg összefüggő periódusban, így például Petőfi esetében is megfigyelhető, hogy a történelmi, hazafias reminiszcenciák mellett („Bort а butikomba!"), mindinkább az ekkoriban tért hódító új dalforma, a helyzetdal kerül előtérbe. Ezekben a bor metaforikus jelentése teret veszít, a valóságos szórakozás és élvezet veszi át a helyét,' az irodalmi-ábrázoló igyekezet pedig az ilyetén időtöltésben résztvevő személyre, figurára összpontosul. Inkább jellem- és állapotrajzok ezek („Hányadik a pohár?"), s céljuk a kedély szeszélyes hullámzásának, a gondolat csapongásának reális-kedélyes rajza. Ezt az irányt, legalább is honi körülményeink között, táplálja a társasági élet szokásrendje, az anakdota-termő és adomázó társasági millió, melynek gazdag hagyatékát illetően hivatkozhatunk a Deák Ferenc személyéhez fűződő törtéhetekre, mint például arra a derék borszakértő páterre, aki a rendház pincéjének tótumfaktuma. Egyszer kipróbálják a tudományát, s a 13