A Napóleoni háborúk és a magyar nemesség (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 2. 1992)

Vigh Annamária (történész-muzeológus, Budapesti Történeti Múzeum, Kisecelli Múzeum, Budapest): Adalékok a hazai bonapartizmus történetéhez az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárának és a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának forrásai alapján

a napóleoni győzelmek tették lehetővé Európában, hogy a forradalom eszméi olyan gyorsasággal és intenzitással terjedtek el, melyre a propaganda eszközei sohasem lettek volna képesek. A felvilágosodás és a forradalom eszméinek terjesztésével, a népszuverenitás elvének hangsúlyozásával, Napóleon akarva akaratlanul bátorította, erősítette az éledő nacionalizmus gondolatait. Elfogadjuk tehát azt az állításunkat, mely szerint a császár személyisége messze túlnőtt az adott politikai határokon, és a pillanatnyi szövetségi viszonyokat semmibevéve fejtette ki eszméi révén azt a szellemi és eszmetörténeti hatást, mely Franciaország és egész Európa további történetére befolyással volt. Az idézett kéziratok alapján is megállapítható, hogy Napóleon sokat elmélkedett saját bukásáról, annak okairól. Mai történelmi ismereteink szerint nyilvánvaló, hogy a császár túllépett a történeti szükségszerűségen és a történelmet saját céljai szolgálatába kívánta állítani. Ugyanakkor természetesnek találjuk, hogy saját szerepének megítélésekor a bukás okait csak másokban véli felfedezni, és magát a bátor harcos és meg nem értett, jószándékú uralkodó képében tünteti fel. Érdekes módon azonban, kéziratainkból is kitűnik, hogy Napóleon pontosan érzékelte azt a folyamatot, amelynek során korábbi szövetségesei, harcostársai kezdetben csak féltek tőle, majd sajnálták, végül elhagyták és így teljesen magára maradt, így vált szükségszerűvé, hogy a bonapartizmus minden, személyéhez és önkényéhez kötődő eleme elenyésszen és csak a haladó eszmék élhessenek tovább. A bonapartizmus különösen fontos szerepet töltött be a Közép—KeletEurópai népek, főként Lengyelország és Magyarország eszmei politikai fejlődésében. A magyar demokraták gondolkodásának előrehaladásában, itthon és az emigrációban egyaránt, volt egy szakasz, amikor reménységüket Napóleonba vetették, tőle és hadaitól várták a kibontakozást. Ez a Napóleonba vetett reménység jellegében gyökeresen különbözött a németországitól, ahol a patriotizmus és franciabarátság összeegyeztethetetlen volt. Magyarországon éppen a patrióták, a Habsburgokkal szemben álló nemzeti és reformer szárny vetette reménységét Napóleonba. Magatartásuk a hazai helyzet szükségszerűségéből fakadt, s a magyar demokratikus politikai fejlődés egyik fontos, és lényeges állomása volt. Ez az állásfoglalás azonban, nem volt előzmények nélküli, hanem lényege éppen az a continuités, amely e nemzedék számos tagját a jozefinista eszmerendszer örököseként, majd jakubinusként néhány évi viszonylagos csend után, elvezette a bonapartjsta eszmékig, és a gondolatsort folytatva, eljuttathatta a reformkori követelésekig.

6 Még korántsem tudunk mindent azokról a körökről és személyekről, amelyek a Habsburg Birodalomban, és közelebbről Magyarországon Napóleon felé fordultak és tőle várták a segítséget a függetlenséghez és a belső átalakuláshoz. De a rendelkezésre álló adatokból bizonyítható, hogy egy94