Vajkai Aurél: Veszprém. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

Mindez voltaképpen úri vadászat volt, a kiváltságos nemesek sportja, amelyben a népi elemet vagy a vadászat kezdetlegesebb formáját már nem találhatjuk meg. A kisnemesek régóta puskás vadászok, s Szentgál község 1662-ből származó pecsétjén szarvast hajtó puskás vadászt fedezhetünk fel. Ezen az alapon került a Bakonyi Házban a kisnemesi szoba fali fogasára a puska és a bőr vadásztarisznya. A ház lakójának vallását a szoba falára aggatott képek árulták el: katolikus helyen búcsúkban, vásárokban vett színes ún. szentképeket (nyomatokat) láthatunk, ritkábban üvegre festett, osztrák eredetű, színdús, bibliai tárgyú képeket, míg református családoknál a falra a múlt század második felében készült hazafias tárgyú (mint Kossuth imája, az aradi tizenhárom kivégzése) vagy vadászjeleneteket megörökítő nyomatok jutottak. A Bakonyi Ház szobájában - kiállításról lévén szó - a fentiekhez nem lehetett mereven igazodni, így a kimondottan református kisnemesi szoba falára egy katolikus helyről való kép is került, az úrvacsorának üvegre festett képe. A Bakonyi Ház második (hátsó) szobájában a csutorás mesterség került bemutatásra. A csutora fából esztergályozott, rendszerint felfüggeszthető (nyakba akasztható) kulacs. Őskori példányokat (természetesen agyagcsutorákat), antik görög, majd avar csutorákat ismerünk, hasonló tárgyakra bukkantak honfoglaláskori sírokban is. A facsutora hozzánk valószínűleg a Földközi-tenger vidékéről került balkáni, délszláv közvetítéssel, s a XVIII. század elején már meglehetősen el volt terjedve. A csutorások veszprémi céhje 1734-ben alakult, de akkor már virágzó iparnak számított, tizennégy mester dolgozott. A csutora hozzátartozott az akkori katonai felszereléshez (ennek helyébe lépett az alumínium kulacs), a múlt század első negyedében a veszprémi csutoráscéh huszonegy év alatt 368,000 darab facsutorát szállított az óbudai katonai parancsnokságnak. A csutoráscéh hanyatlása idején, az 1880-as években a csutorások a bőrmunkával foglalkozó tobakokkal társultak. Legutóbb a csutora készítéséhez ihar- és diófát használtak, de régebben a legerősebbet tiszafából lehetett csinálni. A csutora méretének megfelelően kisebbb-nagyobb darabokra vágják a törzsököket, lenagyolják és belehelyezik a csutoraesztergapadba. Az esztergapad egészen ősi formájú, effajta mechanikai megoldást csak tengerentúli természeti népeknél figyelhetünk meg. Esztergáját lábbal hajtják, s a hajtómű szerepét egy hosszú, rugalmas iharfából készült hajtórúd tölti be, aminek végéhez szíj csatlakozik. Az ún. körmös tartja a kidolgozandó fadarabot, a szíj húzása forgatja a körmöst és így a csutorát is. A csutorakészítés lényege, hogy a mester a nagyjából megmunkált forgó fádarabhoz különböző vasú vésőket szorít, s ezáltal egyrészt a csutora külalakját esztergályozza ki, másrészt a csutora belsejét vájja ki, majd végül a kivájt csutora oldalát egy pontosan bele illő kerek falappal bezárja. A csutora szájának kifúrása külön művelet. Kész állapotban olvasztott viasz és gyanta keverékével kiöntik a csutorát, hogy a vizet, a bort jól tartsa. A veszprémi csutorások csak sima csutorákat esztergá-