Vajkai Aurél: Tihany. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A kishalász különböző típusú hálót használt. A dunai partokról jól ismert emelőháló elsősorban a folyóvizek szerszáma, s így nálunk inkább csak a Zala torkolatánál és Siófoknál használták. A turbukháló egy méter széles, tíz méter hosszú háló, amivel a kisebb nádüstököt bekerítették és az üstököt rudakkal meghajtották. Az eres^tőháló lényegében két méter széles, negyven méter hosszú háló, felső szélét a víz színén gyékény póták tartják fent, alsó szélét hálókövek húzzák le. A felső szélhez még nádból, vesszőből kötött úgynevezett kótákat, őröket erősítettek, ezek a vízen lebegve jelezték a háló helyét. Halászatkor tíz-ötven ilyen hálódarabot összetoldottak, napnyugtakor csónakról a vízbe eresztették, reggel meg felszedték és a beléje nyaklott halat kivették. Régebben általános volt ezzel a Balatonon halászni. Tihanyban eztpamukos halászatnak mondták, s kb. 1900-ban szűnt meg. Öt hajóval mentek ki a vízre, egy hajóban két halász dolgozott. Meglehetősen lassú mesterségnek számított: két órába került, amíg a negyven vég hálót a hajókba berakták, másfél-két óráig tartott az összekötözött hálóknak a vízbe eresztése, majd hajnalban hat órába a háló felszedése. Ismerték még a borító hálót, amit a halász hirtelen a vízbe merített, majd a felső nyílásán benyúlva a halakat kiszedte. Tiszai halászok próbálták meghonosítani a vetőhálót, azonban ez nem tudott elterjedni. Az elsorolt hálóféleségeknél sokkal fontosabb a nagy halászat szerszáma, az öreg háló, a gyalom. Ennek kezeléséhez már a halászoknak társulniok, szövetkezniök kellett. Az ilyen szövetkezést a Balaton mellékén bokornak, kompániának, társaságnak nevezték. Lényegében fegyelmezett szövetkezet, amiben a munkafelosztás elvénél fogva mindenkinek megvan a teendője, a kötelessége. Közösen állították elő a hálót, együtt dolgoztak és egyenlő mértékben osztozkodtak a hasznon. Ha a tihanyi apátságnak megfizették a tizedet, szabadon halászhattak és oly szerszámmal, aminő nekik tetszett. Ha a gépesítés át is alakította a halászatot, a bokor bizonyos formában ma is megmaradt, a nagy háló kezeléséhez bizonyos számú emberre van szükség, noha a gép veszi át a háló kezelésének nagy részét. Az öregháló, a gyalom kétszáz-hatszáz méter hosszú háló, aminek két egyforma szárnya közt zsák van. A háló felső szélére (az inára) erősített para vagy gyékény tartja fenn a vízszínen, az alsó inat pedig kövek, ólmok húzzák lefelé. Tihanyban az öreg hálót tíz ember kezelte, amennyit a tihanyi alapító oklevél is biztosított a tihanyi apátságnak. Nyári halászatnál két hajóról kint a nyílt vizén vetették ki és kerítették be a hálót. Gyakran éjjel halásztak az öreg hálóval, ami rendkívül nagy fáradsággal, kitartást követelő munkával járt. Gondoljunk arra, hogy először le kellett szedni a teritsfáról a hálót, a dereglyére rakni, majd kb. egy órai evezés után félkörbe haladva megkezdeni a háló kivetését. Ennek végeztével nekiálltak a háló összehúzásának. LIa két hajóval halásztak, a két hajó egymáshoz közelített, s amikor egymáshoz ért, a hálót, végén a zsákkal, kiemelték. Egy kerítés két órába került, s egyetlen éjszaka háromszor is kerítettek. (Különben 1900 óta bevezették a gőzhajóvontatást, 1928-tól 3 1 pedig a hálót már motoros csörlők húzzák).