Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

állt, s ha manapság sok helyen el is tűnt, korábbi létét elárulják az udvarban ma csibeitatónak használt zöld kályhaszemek. A kályhás szoba az építkezésnek magasabb fokát jelenti, maguk a kályhaszemek fejlett fazekasiparra utalnak. Szemes kályhák az úri házakban már a XV. században ismeretesek voltak, a parasztsághoz a Dunántúlon utóbb kerültek. A kályhát régebben gömbölyű, hordóalakú és szögletes típusokban rakták bögrealakú kerek szemekből vagy tányérformájú szögletes fiókokból. A konkáv, tányérszerű szemek mindenesetre megnövelik a fűtőfelületet és így gazdaságosaknak mutatkoznak. A tányérszerű szemeken kívül szép domborműves sarokszemeket is láthatunk kályháinkon, a sarokszemen bogyót csipegető madárkával, máskor a magyar címerrel, sőt olykor régies ízű, pisztolyos lovassal. Á múlt századból tudomásunk van vörös mázatlan kályhákról is. A zöld szemes kályha ma már csak Dunántúl nyugati részén találh^ó meg. A terepen járva azonban azt is megállapíthatjuk», hogy akadt elég kőház a Bakonyságban, amiben még ugyan ott díszlett a zöld szemes kályha, de a szoba mindig hideg volt, a kályhában sohasem fűtöttek, mert a család fő tartózkodási helye a konyha volt. A szoba belső elrendelésének rendje a múltban még a sarkos volt. Ez azt jelenti, hogy az egyik sarokba állították a sarokpadot, az elé került a régimódi keményfaas^tal, amellé néhány s^ék, míg ezzel szemközt, a másik fal hosszában helyeztek el egy-két ágyat, szekrényt. A régi ház két ablaka is a sarokhoz közel került és így aránylag jól megvilágította az oda helyezett asztalt, nemkülönben a mennyezet gerendájára is az asztal felett akasztották fel később a lámpát. Ez a sarkos bútörelrendezés mindenképpen esztétikusnak mondható, s nem véletlen, hogy napjainkban a népművészeti tárgyakat gyűjtő városi lakosság hasonlóképpen rendezi be eredeti népi bútorokkal modern városi házában szobáját. Ha a Bakonyban is vagyunk, azért a tüzelőanyag szerzésének megvoltak a szabályai és nehézségei is, s a fai^ással (a tüzelőfa erdőben való gyűjtésével) kapcsolatban rengeteg vitás helyzet, probléma, nézeteltérés, pör támadt e vidéken. Sőt egy 1816-ban megjelent könyvben azt olvashatjuk, hogy a Balaton mentében a fának oly nagy szűke kezdett lenni, hogy a könyv írója már arra gondolt: hogy lehetne kővel tüzelni. Mintha ezzel megsejtette volna az elkövetkezendő idők szénenergia felhasználását. A bakonyi, de egyúttal a Balaton-felvidéki falvak bútorzatára jellemző, hogy elsősorban mesteri módon, művészien faragott és csak ritkán színezett. A bútor, ahogy maga az egész ház külseje is, elsősorban formájának, vonalainak nemességével, művészetével hat, nem lármás színekkel. A régi kisnemesi ház bútora vagy helyesebben a régiek maradványa elárulja, hogy a múlt század falusi kisnemesi háza meglehetősen polgárosult volt, bútorzata alig különbözhetett a városi polgárság felszerelésétől. A kisnemesi ház legjellemzőbb bútordarabja a faragott támlájú keményfa s%ék, amiből még ma is eleget találhatunk, ha nem is éppen a szobákban. A támla faZl ragása történeti stílusokat árul el, barokk, rokokó,