Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Könyvkötők és könyvkötéstörténet
Könyvkötők és könyvkötéstörténet - Pápa szók, Gábort egy szökött fogoly helyére bevágták a Szovjetunió felé induló fogolyszállító vonatba. Vápa elestekor egy »felszabadító« az üzlet kirakatába dobott egy kézigránátot; az üzlet és a nagyobbik raktár is porrá égett. A tűzeset után anyósom és Gábor nagynénje is hozzánk menekült az öreghegyi nyaralóba. A Székesfehérvár és Balaton között húzott, utolsónak védett Margit-vonalba esett Mezőszentgyörgy és Lepsény, ahová szüleim, illetve testvéreim a háború végét követően készülődtek haza.62 1945 elején Sulyok Dezső segítségével, aki akkor Pápa polgármestere, s nekünk öreghegyi szomszédunk volt, el tudtam helyezkedni az Igal-öreghegyi állami általános iskolánál. Az összevont V-V1II. osztályt kellett gyorsított ütemben tanítanom. Tanévzáró vizsga előtt megszűnt ez az állásom; szükség volt helyemre a visszatérő, illetve menekült pedagógusok elhelyezése érdekében. Egyik hozzánk menekült nővérem két fiával még nem indulhatott haza. Katonaként Nyugatra került férje még nem került elő, így ő vezette a közös háztartást, vigyázott a gyerekekre. Én teljesen egymagám kellett, hogy a gyermekeket fölneveljem. Akkoriban nehéz lelkiállapotban voltam... A városban mindenki kalapot emelt a munkám láttán, hiszen nagyon sokat kellett dolgozzak, hogy megéljünk. Akárhová fordultam, politikai meggyőződéstől függetlenül mindenki segített. Mikor az egyik Tapolca menti malomnál vállalt, felesbe kapált krumplit hozta be a molnárnak a kocsisa, azt mondja nekem: -Tudja, hogy hogy' irigylik most magát ezek a városi naccságák? De a kapa nyelit persze nem fogták meg úgy, mint maga! - Szegény férjem otthagyott egy tőkeerős, kiváló céget, mikor elment a háborúba, s mikorra megjött...! Némi kis kölcsönt kaptam Karlowitz Adolftól, a Pápai Takarékpénztár igazgatójától. Férjem igazgatósági tagja volt ennek a pénzintézetnek, akárcsak korábban apósom. A háziorvosunk, dr. Kötél József, aki előzőleg röntgenkészülékre gyűjtött (de Németországból már nem lehetett semmit behozatni, mire a pénze összejött volna) adott további kölcsönt. Hogy az üzletet megindíthassam, mikorra ősszel megjönnek a diákok, be kellett költözzünk a városi házba Öreghegyről. Régi lakásunkba azonban nem mehettünk. Még 1945 tavaszán arra kért egy városi tisztviselő ismerős, Dr. Kiss Kálmán első városi aljegyző, hogy hadd foglalhassák el távol- létünk idejére az üres lakást, mert az ő házukban kórházat rendeztek be az oroszok. Reményük volt tehát arra, hogy előbb-utóbb visszajutnak sajátjukba. Eleget tettem kérésének, mert akkor még nem hagyhattam ott az öreghegyi munkát, gazdaságot. 1946 augusztusában ürült ki lakásunk, így éppen még férjem hazaérkezése előtt rendbe tudtam tenni. Ekkoriban egy ismerős házaspár Adásztevelről beköltözött Öreghegyre, akik őrizték, gondozták a nyaralót és kis gazdaságunkat. Amíg a lakásunk rendbetételét elvégezhettem, sógornőm fogadott be bennünket. Érdemes megjegyezni, miből állt akkor kis szobánk bútorzata: két rácsos gyerekágy, egy rossz heverő, 4-5 nagy ruhásszekrény. Nem maradt az egész nagy házban egyetlen ülő- vagy fekvő alkalmatosság, sem akár egy kisebb asztal! Csak a nehezen mozdítható zongorát és a nagy szekrényeket nem hurcolták el a házbeli négy lakásból a szabad rablás napjaiban. A teljesen elárvult Fő utcai ház közprédává vált. Az egyetlen épen maradt lépcsőház alatti raktárban a legjobb minőségű papíráru volt elhelyezve. Előzőleg a menekültáradatnak inkább a silányabb papírt adtuk, arra gondolva, hogy majd a háború után jó áruval indulhatunk. Ezt a kis raktárt a városparancsnok nyittatta fel. Ebből a készletből indult be a járási, városi adminisztráció. Vasúton, postán árut szállítani kezdetben nem lehetett. Csak úgy tudtam áruhoz jutni, ha személyesen utaztam Pestre, s valami élelmiszert, zsák krumplit, láda lisztet, bődön zsírt vittem az éhező pestieknek. Szerencsére igen jó neve volt a régi, tőkeerős Kis Tivadar cégnek. Még áruhitelt is kaptam itt-ott. Egyszer Bedőcs József is megkért, álljakját érte valamelyik írószer nagykereskedőnél. Meg is tettem. Rossz álmaimban ma is visszatérnek azok a batyuzások, viszontagságos utazások. Nemegyszer voltam komoly veszélyben. Utaztam vonat tetején, lépcsőn kapaszkodva, harmadmagammal Győrig a WC-ben, és így tovább. Egyik alkalommal a kalauz, zsebébe csúsztatott baksis fejében az ablakon tuszkolt be az ülés feletti csomagtartó hálóba. Egy alkalommal ismerős postás protezsált be a szerelvény postakocsijába, de vonatkísérő kollégája éjjel meg akart támadni. Végül tiltakozásomra és fenyegetésemre békén hagyott, de félelmemben egy szemhunyást sem aludtam egész úton. Többször béreltünk autóbuszt a többi pápai kereskedővel összefogva. Egyik rosszabb volt, mint a másik. Előfordult, hogy Budapesttől hazáig tizenegy defek- tünk volt. Súlyos problémát jelentett a pénzromlás, a felgyorsult infláció. Ha nem vittük be még aznap a bevételt a bankba, vagy nem adtuk fel postán, másnapra már csak a töredékét érte. A kereskedést is közvetlen, effektiv cserével űzhettük, például a zsoltároskönyve- ket tojásért, tejfölért, vajért adtuk. A nagy család eltartásán túl az alkalmazottakat is csak terménnyel lehetett kielégíteni, mert a pénz semmit sem ért. Akkoriban reggel öttől éjjel tizenegyig a boltban voltam! A két apró gyerekkel nagyobbrészt sógornőm, illetve később egy kis cselédlány foglalkozott, hogy az üzletmenetben zavar ne keletkezzen. Felelősséget éreztem a cég minden alkalmazottjáért, akik egzisztenciájukkal függtek az üzlettől. Különösen is Szedlacsek bácsira kellett 176
