Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Előszó
ELŐSZÓ A magyarságot a heterogenitás, kultúráját a sokszínű gazdagság jellemzi, így volt ez a törzsi időszakban, majd az államalapítás korában is, amikor az egynyelvű, monokultúrás nemzet gyengének tartatott. A székelyek, palócok majd a kunok és jászok megtelepedése is még a magyar etnogenezishez tartozott, és tovább gazdagította a magyarság összképét. A keleti eredetű népcsoportok közössége mellett az ország területén élő, betelepített vagy betelepülő nemzetiségek is a Magyar Királyság alkotóerejét adták, a kölcsönhatások gazdagították. A Magyar Királyság összlakossága a 15. század végén mintegy 3,3 millió volt. A törökellenes harcoknak és az állandósult hadi állapotnak következtében az ország középkor végi etnikai arányai döntően megváltoztak a kora újkorban. A késő középkori országban a magyarság 75-80%-os többsége a nagy betelepítéseket hozó 18. századra 50% alá csökkent. A késő középkorban - kora újkorban, egészen a 17. század végéig mind a Magyar Királyság nemessége, mind külföldön tanuló értelmisége, ha nemzeti hovatartozását kérdezték, büszkén vallotta magát hungarusnak. Mai fogalmainkkal élve nem a nemzetiségi hovatartozást, hanem az „állampolgárságot” tartották fontosnak, és határozták meg így, magyarországinak, másként fogalmazva a magyar Szent Korona alattvalójának vallva magukat. Természetesen emellett már a kora újkorban is létezett a nemzetiségi hovatartozás, identitás fogalma és érzete, amely azonban semmilyen ellentétben nem állt a rendi-nemesi társadalmi struktúrával. A szláv, román, horvát vagy más nemzetiségből származó nemesség ugyanúgy hazájának tekintette a Magyar Királyságot, mint a magyarok. Kitűnően illusztrálja ezt a gondolatot a besztercebányai szlovákok véleménye 1681-ből, akik szerint „...tót, cseh vagy horvát, ha a királyi kegy nemessé tette, és az országlakók által a nemesek gyülekezetébe fogadtatott, igaz magyarnak tekintendő”. A hungarus-tudat fogalmi értelmezése és használata terén a 17. század végén - 18. század elején kezdődtek el azok a változások, amelyek a század végére az egyes Kárpát-medencei etnikumok önmeghatározását új alapra helyezték, és szilárddá tették. Kezdetben a hungarus-patriotizmus még elevenen élt azokban a szláv, német, román értelmiségiekben is, akik saját anyanyelvűkért harcosan szót emeltek. A 18. század elején a még meglévő hung arus-tudat mellett a nemzeti nyelvek használói körében mind tudato- sabbá vált a saját nyelvhasználat igénye az irodalomban és a tudományban egyaránt. Számos szlovák, német anyanyelvű szerző jegyezte meg ebben a korban, hogy hungarus mivolta mellett igényt tart saját nemzeti nyelvére és hovatartozásának kifejezésére. Amikor aztán a 18. század utolsó harmadában, a felvilágosodás eszmeáramlata idején az egyes nemzetek önálló útra léptek, 7
