Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Előszó
maga a jelentéstartalmában kiüresedett fogalom is egyre inkább jelentőségét vesztette az etnikus-nemzetiségi identitástudattal szemben. A17. század közepén a szlovák-magyar településhatár még lényegében megegyezett a középkori határvonallal, vagyis a Pozsony-Nagyszombat- Rimaszombat-Rozsnyó-Hernád-völgye-Tarca-völgye-Gálszécs-Ung- vár-Munkács-Huszt vonallal, s az a török utáni népességmozgásokkal tolódott délebbre. A szlovákság körében a 18. század elején kezdődött meg a magyarsággal egyenrangú módon itt élő szlávok autochtonitásának hang- súlyozása. A18. század második felében a szlovák értelmiség meghatározó tagjai, Timon Sámuel, Bél Mátyás, Kollár Ádám Ferenc még egyszerre vallották magukat szlováknak, magyarnak és németnek is, a közös hazában élve többszörös identitás és nemzetiségi kötődés jellemezte őket. Ha a nemzetiségi népesség szempontjából tekintünk szabadságharcainkra, azt látjuk, hogy a 17. század rendi-függetlenségi küzdelmei csak a társadalom kiváltságos rétegeit tudták mozgósítani, a jogfosztott jobbágyparasztságot nem. A Rákóczi-szabadságharc aztán a magyar történelem legszélesebb társadalmi háttérrel rendelkező mozgalmává válhatott. Képes volt felébreszteni a haza nem magyar ajkú lakosainak rokonszenvét is, akiknek jelentős része fegyverrel is segítette azt. A társadalmi folyamatok előrehaladtával az 1848-49. évi szabadságharcban a nemzetiségek többsége nem támogatta a magyar törekvéseket. Viszont a szlovákok népességük arányszámához viszonyítva több honvédet adtak, mint a magyarok. A legjobb alakulatok közé tartozott a jelentős részben szlovákokból álló pozsonyi 4. honvéd zászlóalj, továbbá a Kossuth hívó szavára hazatérő 8. és 10. huszárezred több százada is. A kassai 9. honvéd zászlóalj - Damjanich híres veressapkás rohamcsapata - szintén magyar és szlovák önkéntesekből állott. A szlovák nemzet zöme szembeszállt a Bécsből szított mozgalmakkal, s a magyarsággal együttműködve akarta saját sorsát is megjavítani és irányítani, amint erre a korabeli röpiratok sorozata is utal. A hungarus-tudat olyan hosszú távú történelmi jelenség, amely a 19. században határhelyzetbe került. Szembe kellett néznie a modernitással: a felvilágosodással, liberalizmussal és a nacionalizmusokkal. Lettek értelmiségi ideológusai, és a meginduló néprajzi gyűjtések is dokumentálták még a hungarus-tudat meglétét Kárpát-medencei nemzetiségeknél (például Kyjfhüuser-monda-változatokkal). A modem nemzetté válás 18-19. századi folyamata során aztán az addig közös haza különféle nemzetiségei döntően saját, homogén nemzeti keretekben vélelmezték a polgári átalakulást, a modern szabadságjogok biztosítását, a modern individualizmus kibontakozásának lehetőségét, egyszóval a modem demokratikus kultúrát. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a dualista rendszer legfőbb kárvallottjainak a csehek érezték magukat, akik föderalizálni 8
