Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Stark Tamás: Rabszolgasorsra kényszerítve
A helységharcokat szórványosan követő elhurcolások mellett az ország háború alatti területén olyan fogolygyűjtő akciókra is sor került, amelyek esetében nem csupán a leendő kényszermunkások számának a növelése, hanem az adott régió „pacifikálása” és etnikai arculatának megváltoztatása volt a cél. AIV. Ukrán Front sávjába tartozó Kárpátalján, a Felső-Bodrogközben, az Ung-vidéken, valamint a Tiszahát térségében faluról falura járva szisztematikusan szedték össze a munkaképes magyarokat. 1944. november 13-án, azon a napon, amikor Munkácson megalakult a Kárpátalja szovjet bekebelezését előkészítő Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa kiadta a hírhedt, 0036-os számot viselő rendelet, mely többek között kimondta: ,A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani.”5 Az akció lebonyolításáról Fagyejev vezérőrnagy, a IV. Ukrán Front hátországát biztosító NKVD-csapatok parancsnoka 1944. december 17-én a következőket jelentette:....november 18-tól december 16-ig az NKVD osztagok a Kárpátalja területén összesen 22 951 személyt tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborokba [...] A tisztító akció folytatódik a hátországban.”6 Az elhurcolások szórványosan még 1945 tavaszáig folytatódtak. Kárpátaljai kutatók 30 ezer és 50 ezer közé teszik az elhurcolt magyarok és németek számát.7 A deportálások harmadik típusa egy időben pontosan körülhatárolható és egész Kelet-Európára kiterjedő kampány keretében zajlott. Ez a kampány a német nemzetiségűek ellen irányult, de a Magyarországról „németként” elhurcoltak nagyobb része még csak német anyanyelvű sem volt, és ezzel mind a szovjet végrehajtók, mind a magyar segédkezük tisztában voltak. Az, hogy honnan hány embert vittek el, több tényezőtől is függött. Számos példa - így a budapesti is - bizonyítja, hogy súlyos harcok után nagyobb tere nyílott a veszteségek miatti bosszúnak, a kollektív felelősségre vonásnak, az erőszakoskodásnak és a civilek elhurcolásának, mint gyors előrenyomulás esetén. A civilek összegyűjtése és deportálása azonban nem csak a pillanatnyi hadi helyzettől függött. A szovjet csapatok különleges osztagai olyan terv megvalósításában vettek részt, amely kényszermunkások millióit bocsátotta a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett szovjet gazdaság rendelkezésére. Az ismert esetek alapján úgy tűnik, hogy az elhurcolásoknál - Magyarország jelenlegi területén - a legfontosabb szempont a létszám volt. A kárpátaljaiak és felvidékiek elhurcolásának különböző hullámai, a „németek” elhurcolásának eseményei, valamint a lakosság szelektálásának lefolyása mind arra utal, 5 Dupka-Korszun 1997, 71-73. 6 Uo. 28. 7 Lásd Dupka 1993, 286.; Botlik 2003, 56-78. 51
