Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)
3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon
dául ismert kőfeldolgozó centrumok és elosztó központok (Milisauskas 2002. 176.). Ha különbséget látunk a bánya körüli és az egyéb települési hálózatban - márpedig Szentgálon szembetűnő a különbség akkor egyértelműen a bánya okozta a módosulást (Borkowski et al. 1991.) Ez pedig már a specializáció egy foka, ugyanis a nyersanyaghoz való közelség önmagában a saját igényeken túli termelésre ösztönöz. Esetünkben nem véletlen közelséget, hanem tudatos, a bányához való telepedési szándékot látunk, ami a specializáció társadalmi vetületére irányítja a figyelmet. A feldolgozott leletanyagban - főként a bányához legközelebb eső településen, Szentgál-Füzi-kúton - túlsúlyban van a kő a kerámiaanyaghoz képest. (A településásatásokon az arány fordított szokott lenni). A kőanyag mennyisége túlmutat a normál eszközhasználattal járó kidobott kő mennyiségén, nagyságrendileg több szilánkot találunk, mint amennyi előkerült eszköz azt indokolná. A leletanyag összetétele T. Biró Katalin vizsgálata szerint egyértelműen bizonyítja, hogy feldolgozó falvakkal van dolgunk (Biró 1993-94). A nyersanyaghoz való hozzáférés mellett a kőeszközök elosztási hálózatában betöltött szerep alapján a falvakat feldolgozó és felhasználó kategóriába szokás sorolni (Balcer 1975), a besorolás a lelőhelyen feltárt kőanyag összetétele alapján egzakt módon elvégezhető. Az eddigi elemzések azt mutatják, hogy ezek a falvak a feldolgozó kategóriába tartoznak. A feldolgozó telepek szerepüknél fogva a bányák közelében éltek, azonban a földrajzi helyzet miatt, mivel a bányák hegyvidéken találhatóak, ez 10-20 km-t is jelenthetett, ugyanis a neolitikum idején az erdős hegyvidéket nem lakták. Szentgál esetében egyedülállóan közvetlen közelségről beszélhetünk (3-9 km). E helyzet okozója nem kizárólag a nyersanyag iránti szükséglet, több annál, hiszen nyersanyagot szezonális kitermeléssel távolabb élve is be lehet szerezni -ahogy erre például szolgál a Vázsonyi-medence vonaldíszes településcsoportja (Mészáros 1948) -, itt inkább a társadalom szerveződésének olyan fokáról van szó, amikor közösségek képesek életmódjuk módosítására, egy bizonyos foglakozási specializációra. Mindenképpen közösségi specializációról beszélhetünk, mert a feltárásokon nem találtunk arra utaló nyomot, hogy a település egy részén, kiemelten csak egy háztartásban folyt volna a kő feldolgozás. Szilánkanyagot találtunk mind a házomladékokban mind a gödrökben az összes feltárt teleprészleten. A kőfeldolgozás tehát a háztartások szintjén folyt, az egyéb mindennapi tevékenységekkel egy térben. A kis felületű feltárások nem tették lehetővé, hogy tevékenységi zónákat lehessen elkülöníteni, az általánosítás alapja az, hogy az említett jelenséggel találkoztunk valamennyi feltáráson. A települések normális neolitikus agrárfalvakként éltek a leletek tanúsága szerint, azonban a kőmegmunkálás hulladékának tömeges előfordulása és a bánya „körül- zárása” miatt elmondható, hogy kőkitermelésre és kőfeldolgozásra szakosodott közösségek voltak. A területi, közösségi, részleges specializáció egyértelműen dokumentálható a feltárások alapján (Regenye 1998). Területi a specializáció, mert egy terület másokat látott el kőnyersanyaggal, félkész termékekkel, esetleg kész eszközökkel, mindez egy ellátási rendszeren belül, ahol elsődleges és másodlagos elosztási centrumok működhettek. Természetesen felmerül a kérdés, hogy az elvitt kőanyagért mi érkezett cserébe. A kerámia- anyagban nem fedezhető fel a kereskedelmi kapcsolatok nyoma. Közvetett bizonyíték alapján feltételezhető, hogy mezőgazdasági termékekre cserélhették a követ, ugyanis a lelőhelyek gabonatermesztésre nem a legalkalmasabb területeken találhatók. Részleges volt a specializáció, mert az elsődleges létfenntartás a mezőgazdaságon alapult, a kőkitermelés és feldolgozás csupán másodlagos tevékenység lehetett. Végül kollektív volt a specializáció, mert a közösség szintjén jelent meg, a lelőhelyeken belül elkülönült műhelyeket nem lehetett kimutatni. Tekintve a bányászatba beleinvesztált munkaidőt és munkamennyiséget, feltételezve a szaktudást, talán az említettnél magasabb fokú specializációval is számolhatunk, ennek azonban a régészeti bizonyítéka hiányzik. 3.7.3. A települési adatok értelmezése Az elmondottak azt a benyomást keltik, hogy a késő lengyeli kultúrában a kőnyersanyag kitermelésére és feldolgozására irányuló specializáció megfigyelése során tapasztalt jelenségek - egy nyersanyagforrás körzetének megszállása - csupán gazdasági indíttatású folyamatnak tekinthetők. Ez azért van így, mert a késő lengyeli időszakban a kőkitermelés gazdasági aspektusa jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint korábban. A neolitikumban azonban nem elsősorban gazdasági tényezők határozták meg a termelés mikéntjét, a társadalmi, kulturális, sőt rituális tényezők voltak inkább a meghatározók (Perlés—Vitelli 1999), ezek határozták meg, hogy mit és miként termeljenek, az elosztás módját, az egyes közösségek közti viszonyt és végül azt, hogy a 72
