Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)

3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon

között. Itt a kapcsolatrendszerek eltéréséről van szó, és ez az, ami megmutatkozik a plasztika, a kerámia különbözőségében. Az aszódi lelőhely kapcsán Kalicz Nándor részletesen elemezte a tiszai kultúrának a lelőhelyre gyakorolt befolyását, sőt közvetlen jelenlétét a házépítési szokásoktól kezdve a temetkezési szokásokon át a kerámiakészítésig (Kalicz 1998. 96-98., Kalicz 2006). Tiszai import kerámia előfordul még Szőgyén/Svodín lelőhelyen (Némejcová- Pavúková 1986. 229), Mórágyon (Zalai-Gaál 2002a). Emellett fontosak Aszódnak egészen Lengyelországig nyúló kapcsolatai (Kalicz 1994). A délkelet-dunántúli lelőhelyek ugyanakkor a Dél-Alfölddel álltak kapcsolatban (Kalicz 1998. 97.). A kölcsönös kapcsolatok jele a lengyeli leletek előfordulása Gorzsán (Horváth 1982. 210.) és a tiszai leleteké Mórágyon (Zalai-Gaál 2002a). A tiszai és a lengyeli kultúra kapcsolat-rendszeréről szólva végül meg kell még említeni Polgár-Csőszhalmot, ennek a kapcsolatrendszernek egy sajátos, egyedülálló megnyilvánulását (Raczky 2002, Raczky et al. 1994, 1997, 2007, Raczky-Anders 2006). Ezzel szemben a Dunántúl nyugati felében nem találunk semmit, ami arra utalna, hogy az ott lakók számára fontossággal bírt volna a Tiszántúl.

A kapcsolatok rendszerét illetően a kőanyag adja a legkézzelfoghatóbb bizonyítékot, mert a nyersanyag eredete meghatározható, ezáltal a terjedési útvonalak jól követhetőek és a kapcsolatok iránya megrajzolható. T. Biró Katalin kutatásai alapján látjuk, hogy a szentgáli nyersanyagot felhasználó terület elsősorban a Dunántúl északi fele volt (Biró 1998. 83.), a bakonyi radiolarit kiváló minősége révén azonban igen nagy területre eljutott. A dunántúli radiolarit elterjedési térképéről leolvasható, hogy az elteijedési terület nyugat felé nyitott, tehát lényegében a nyugati csoportot fedi (Biró 1998. 346., 349.). A Kapos folyó jelenti az elterjedési határt, azon túl a mecseki nyersanyag területe következik (Biró 1995. 111.). A mecseki kő elteijedési területe dél felé nyitott, más kapcsolatrendszert jelent, a Dél-Alföldre is átnyúlott (Biró 1998. 346., 349.), alátámasztva a kerámia által is jelzett dél-dunántúli-dél-alföldi szorosabb kötődést. A keleti csoport északi lelőhelyeinek (Aszód, Csabdi, Svodín) kőanyagában azonosságokat talált Biró Katalin (1998. 51.), ami egy csoporton belül természetes, ugyanakkor a feltárt kőeszközök nyersanyagának összetétele eltér a Szentgál környéki lelőhelyek anyagától (a dunántúli radiolariton kívül kárpáti, valamint krakkói jura, teveli, morva tűzkő és ami fontos, obszidián) (Biró 1998. 51.). Obszidián inkább a lengyeli kultúra keleti szélén jelent meg, nyugaton nem jellemző (Biró 1998. 66.). Zalaszentbalázs kőanyagának összetétele azt igazolja, hogy a szentgáli bánya ellátó szerepe a késői lengyeli horizontban is töretlenül fennállt, mecseki kő ezzel szemben alig került elő a lelőhelyen (Biró 1995. 111.). Akis északkelet-magyarországi késői lengyeli együttesek kőnyersanyaga ugyanazt a képet mutatja, mint a keleti csoport korábbi lelőhelyei, kevés bakonyi radiolarit mellett a többség helyi nyersanyag (Csongrádiné 1991. 118.). Talán ez az egyetlen igazán kézzelfogható bizonyíték amellett, hogy a kora lengyeli időszakban tapasztalt különbségek fennálltak a késői időszakban is.

A harmadik említett eltérés a két csoport között a temetők és a mellékletadás helyzetében jelentkezik. A korai időszakban igen markáns ez a különbség, a keleti csoportban nagyobb sírszámú temetők is ismertek (pl. Aszód, Zengővárkony, Mórágy), míg a nyugati csoportból csak szórványos adatok vannak a sírokra vonatkozóan (Neugebauer-Maresch 1995. 93., Zalai-Gaál 2001. 37-38.). A sírok rendkívül alacsony száma, sőt helyenként teljes hiánya (Bánfly 1995a. 47.) a nyugati csoportban a késői időszakban is folytatódó jelenség, mint ezt a Szentgál körüli lelőhelyek feltárása is tanúsítja. A keleti csoportban a helyzet kevéssé ismert, a Délkelet-Dunántúlon a temetők megélik a késő lengyeli kort (Zalai-Gaál 1996. 3., 1999-2000. 50.). Ami a sírbatétel módját és a mellékleteket illeti, a kevés sír ellenére is megállapítható, hogy az a korai időszakban a két területen hasonló, legalábbis a Friebritzben feltárt sírokból ez következik (vadkanagyar, edény, balta, Spondylus, tűzkő, csont) (Neugebauer-Maresch 1995. 94., 2005. 225-227.). A Dunántúlon ismert néhány sír ugyanezt tükrözi, például Sióagárdon festett kerámia, vadkanagyar, kőbalta volt a sírban (Szabó 1993. 23.), bár előfordulnak szegényebb temetkezések is, a keszthelyi hat korai lengyeli sír közül csak egyben volt melléklet (Virág 1986. 268.). A reichersdorfi (Neugebauer-Neugebauer-Maresch 2003), lébényi (Németh 1994. 17-18.) és a 2003-ban feltárt veszprémi sírok (Regenye 2006a) tanúsága szerint a mellékletadás szokása később sem változik. A MOGII b és a dunántúli Lengyel III. idejéből kevés adat áll rendelkezésre. Úgy tűnik, a sírok mellékletben szegényebbek lesznek. Az ursprungi és a langenzersdorfi hamvasztásos sírokhoz csak edény tartozott (Ruttkay 1987, Schmidt 1964, 1965.), a mödlingi sírban egy fedő és állati állkapocs volt (Ruttkay-Teschler-Nicola 1985.). Egyedül a wetzleinsdorfi sír tartalmazott a kerámián kívül ékszert is (Ruttkay 1972.). Az 1972-ben feltárt veszprémi sírok közül az elsőhöz csonttárgy (Raczky 1974. 14. kép 1.), a másodikhoz két tál (uo. 14. kép 8-9.) és egy előzőleg feltárthoz 4 edény tartozott. A szentgáli, városlődi temetkezésekben sem volt kerámián kívül egyéb. A sírmellékletek tehát szegényesebbek nyugaton a III. fázis idején, de nem ismerjük a keleti késői sírokat, nem tudjuk, hogy ott vajon mi a helyzet a mellékletadás kérdésében.

Összegezve az eddigieket a kevés összehasonlító anyag ellenére, a pillanatnyilag rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a késői lengyeli kultúrában homogénebbé vált a leletanyag, mérséklődtek a Dunántúl két része között korábban élesen megfigyelhető különbségek. E különbségek elsősorban az eltérő kapcsolatrendszerek okozta kul59