Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)
3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon
(Regenye 2002). A két terület között a határ sosem volt éles és általában pontosan nem megrajzolható. Régészeti módszerekkel a jelenség háttere teljes mértékben nem deríthető fel, a jelenséget előidéző okok egy része azonban a leletanyagban megmutatkozó kapcsolatrendszerek révén igen. Számunkra az a kérdés, hogy a késői lengyeli kultúrában mennyire érhető tetten ez a korábban folyamatosan meglévő területi tagolódás. A nyugati és keleti csoport közötti különbségek a korai időszakban mutatkoznak meg markánsan. A késői időszakból nincsenek összehasonlításra alkalmas lelőhelyek a keleti csoportból, ezért nehéz megítélni a helyzetet. A két csoport között az egyik legjelentősebb különbség a kultikus tárgyak között jelentkezik. A keleti csoport idolplasztikája lényegesen eltér a nyugatiétól, mint ezt Kalicz Nándor részletesen bemutatta (Kalicz 1998. 103- 106.). A nyugati, rendkívül kötött ábrázolási módú idolok használata nem lépi túl keleti irányban a Dunántúl közepét, a pillanatnyilag ismert legkeletibb előfordulásuk Bakonyszücs (Regenye 1994), Bakonycsemye (Kalicz 1998. 40. ábra), Kaposvár (Regenye 2003). Az ábrázolásbeli különbségek vélhetően a kultikus élet területén meglévő különbségeket tükröznek. A Lengyel III időszakban ezt a különbséget azonban nem tudjuk tovább követni, mert háttérbe szoml az antropomorf plasztika készítésének szokása (mindenképpen az agyagból készült plasztikáé) a kultúra egész területén (Kalicz 2007. 16-17.). Néhány idolfej ismert csupán: egy Szombathelyről (Károlyi 1992. 44.), Wolfsbach-Hochstätten (Ruttkay 1995. 117.) lelőhelyről két fejtöredék. A Zalaszentbalázsról és Szentgálról való vaskos idollábak mutatják, hogy némileg megváltozott az ábrázolás módja. Az antropomorf edény használata mindkét csoportra egyaránt jellemző, az ún. svodíni típusú edények töredékei ismertek Aszódról (Kalicz 1998. 105., Abb. 58.2., 4.) és a Délkelet-Dunántúlról (Zalai-Gaál 2000,2009), de ugyanakkor Séről is egészen hasonló kivitelben (Kalicz 1998. Abb. 38.). A késői időszakban e téren sem találunk folytatást. Egyedi jelenség a szokatlan, párhuzammal csak északi környezetben rendelkező antropomorf edénytöredék Ajkáról. Az egyéb kultikus tárgyak használatában nem látszik különbség a két csoport között, sem térben sem időben. Négyszögletes oltárkák és ún. állat alakú mécsesek előfordulnak az egész Dunántúlon (Bánffy 1997, Zalai-Gaál 1995). Állat alakú edény ismert a korai időszakból a keleti csoportból Zengővárkonyból (Dombay 1960. 110. tábla) és Aszódról (Kalicz 1998. 62. ábra), a késői időszakból pedig Brodzanyból (Vladár-Krupica 1970. 2., 4. ábra), Balatonmagyaród-Kápolnapusztáról (Barna 1999), Csesztve-Stalákról (Dobosi-Tárnoki 1987.). Ez utóbbi három edény is a kultikus tárgyak egy típusának tehát mindkét területen egyaránt használt fajtáját reprezentálja, itt sem érhető tetten eltérés. A kultikus tárgyak használatát illetően a korai lengyeli időszakban meglévő különbség a Dunántúl két része között tehát a késői időszakban már nem érzékelhető, mert egyrészt hiányoznak az adatok, másrészt az előforduló tárgytípusok eleve nem mutattak a korábbiakban sem elkülönülést. A keleti és nyugati csoport közti további különbségek Kalicz Nándor nyomán az alábbiakban vázolhatok fel (2001. 10-11.): csak a keleti csoportban fordul elő karcolt díszű kerámia, található meg tömegesen a tiszai kultúra leletanyaga és fekete festésű kerámia, találhatóak a temetők a telepen belül, ott a mellékletek is a kelet-magyarországi szokásokat tükrözik. Célszerűnek látszik megvizsgálni, hogy a késői leletanyagban mennyiben érzékelhetők a felsorolt jellegzetességek. A karcolt díszű kerámia természetesen a korai fázis karcolt díszítésére vonatkozik, ez a díszítési mód megszűnik idővel, de tágabb értelemben vizsgálhatjuk a kerámiában megmutatkozó különbségeket. A különbségek legerősebbek az I. fázis idején lehettek, majd folytatódtak a II. fázis idején, mert mind Aszód mind a délkelet-dunántúli lelőhelyek esetében felmerült, hogy ebben az időszakban az I. fázis kerámiáját használták tovább a keleti csoport területén (Kalicz 2001. 11., Zalai-Gaál 1992. 83.), illetve a Délkelet-Dunántúlt illetően a kerámiaanalízis alapján önálló, zárt fejlődést mutat ki Zalai-Gaál István (1999-2000. 50.). A kevés összehasonlító anyag miatt a késői időszakra vonatkozó részletes elemzés nem végezhető, az azonban látszik, hogy a késői időszakban egységesedési folyamat következett be a kerámiakészítésben, mert az elterjedési terület leletanyaga nagyfokú hasonlóságot mutat. A kevés vérségi és csesztvei kerámia is alátámasztja ezt a megállapítást, a veszprémi leletekhez képest nem mutat fel önálló jellegzetességeket. Délkelet-Dunántúl legfiatalabb lengyeli leletének számító Pári 6. sír edényeihez Lébényben, Szombathelyen talált párhuzamot a temetőt feldolgozó Zalai-Gaál István (1999. 17.). A kevés lelet tehát inkább a hasonlóságot sugallja a keleti és nyugati csoport területének anyagát illetően. Brodzany lelőhely kerámiaanyagában vannak azonban olyan vonások, melyek nem nagy mértékben, de eltérnek a veszprémi vagy a Szentgál környéki lelőhelyek anyagától. Ilyen a nagy lapos, félkör alakú bütyök (Vladár-Krupica 1970. 9. ábra 19., 10. ábra 6., 11. ábra 3., 12.), melyet Juraj Pavúk a Brodzany csoport egyik jellemző vonásaként említ (Pavúk 2000. 7.), illetve az áttört, harang alakú csőtalp (Vladár-Krupica 1970. 6. ábra 5.). E kevés számú, de jellegzetes különbség a kerámiában illusztrálja egyfelől a leletanyagban bekövetkezett nagyfokú egységesedést, másfelől bizonyos különbségek meglétét. A keleti csoportnak a tiszai kultúrával való szoros kapcsolata jelenti a leglényegesebb különbséget a két csoport 58
