Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)
3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon
(Podborsky-Cizmár 2008, 159.). A dunántúli késő lengyeli lelőhelyek közül csupán Zalaszentbalázsról ismert néhány idolláb (Bondár 1995. 73. tábla), valamint a szombathelyi idolfej (Károlyi 1992. 36. tábla). Utóbbival kapcsolatban nem kizárt a középső rézkori datálás (Kalicz 2007. 17.). Meg kell még említeni, hogy a szentgáli leletekkel sok rokonságot mutató Komjaticéről közölt Anton Tocik egy idoltöredéket (1986. 5. ábra 1.). Az ausztriai Wolfsbach csoportból 2 idolfejet említ Elisabeth Ruttkay (1995. 117.), ezek jellemzője az átfúrt fül. Kérdés, milyenek voltak maguk a szentgáli és ajkai szobrok, amelyeknek a lába került csak elő. A komjaticei idoltöredéknek a törzse van meg, a hagyományos formát mutatja. Zalaszentbalázsról való egy töredék, melynek csak a törzs alsó része őrződött meg, de ezen látszik a lábak indítása (Bondár 1995. 73. tábla 195.). Látható, hogy különálló vaskos lábakon állt. A szentgáli töredék meglehetősen nagyméretű (8,9 cm magas, átmérője 3,2 cm), komoly méretű lehetett a teljes idol. Az említett zalaszentbalázsi idoltöredék miatt valószínű, hogy emberi test tartozhatott a lábhoz, mert egyébként az állat alakú „mécsesek” lábai is ugyanilyenek. Az ajkai darab esetében felmerül az antropomorf edényhez tartozás lehetősége is. Az ajkai antropomorf edénytöredék nagyon ritka típusnak számít késői lengyeli környezetben. A morva festett kerámiában találkozunk hasonló töredékekkel (Tésetice-Kyjovice, C/P, 4P obj., Dukovany, Vedrovice I; Podborsky 1985. 118. ábra, 1970. XVI. t. 7.) és a szlovákiai lengyeli leletek között (Brezinová et al. 1994. 15. ábra 5.), a miénknél valamivel korábbi időből. Ott sem gyakori, hiszen összesen 5 darabról van szó. Az ábrázolás északi jellegét jelzi, hogy egy edény hasonlóan kialakított két töredéke került elő a Pleszów-Modlnica csoportból Krakkó-Nowa Huta-Pleszów 17. lelőhelyen (Kaczanowska 2006. 128.) Akis töredék jelentősége abban áll, hogy a Dunántúlnak a morva festett kerámiával, illetve az északi lengyeli területekkel való közvetlen kapcsolatát jelzi. Zoomorf ábrázolás több akad a késői lengyeli időszakban, közülük a legismertebb a balatonmagyaródi bika alakú edény (Barna 1999, 2001). Hasonló került elő Csesztvén (Dobosi-Tárnoki 1987. 13.), és Brodzanyból is ismert egy ugyancsak bika alakú, de másképpen megformált edény (Vladár-Krupica 1970. 2., 4. ábra), továbbá két állatszobor (uo. 3., 5. ábra). Állatszobor állat alakú fedőfogó formájában előfordul a hazai késői lengyeli leletek között is (Bánffy 1997. 18. ábra 2.). Az állat alakú mécses azonban nem jellemző a Lengyel Ill-ra. A szentgáli példány a lelőhelycsoport Lengyel II b korú lelőhelyén került elő, a II. fázisban pedig igen gyakori a kérdéses tárgy, a töredék előfordulása tehát nem különlegesség. Az ajkai töredékről hiányzik a bemélyedés, csupán a szögletes test utal rá (néhány mórágyi darab markánsan szögletes testű: Zalai-Gaál 1995. 4., 5., 7., 8. kép), ezért csak feltételezés, hogy „mécses” lenne, ha a feltételezés helyes, akkor ez a tárgytípus legkésőbbi előfordulása. A négyszögletes oltárkák nem számítanak ritka leletnek, a késői lengyeli kultúrában is képviselve vannak (Bánffy 1997. 19-21.). A városlődi töredékek eltérnek a megszokottól, elképzelhető más interpretációs lehetőség is, de tekintettel arra, hogy a Lengyel III b korú szögletes oltárkák formailag újat hoznak a korábbiakhoz képest, a városlődi töredékek is beleillenek a körbe, főként ha tekintetbe vesszük az ugyancsak üreges zalalövői darabot (Bánffy 1997. 18. ábra L). A felsorolt leletek azt mutatják, hogy a késői lengyeli kultúra kultikusnak mondható lelettípusai összetételükben nem térnek el a kultúra korábbi, hasonló leleteitől. A kultusz tekintetében nem látszik lényeges változás a korai lengyeli kultúrához képest, csupán az agyagból készült idolok eltűnése jelent különbséget. 3.4. Lokális csoportok a Dunántúlon Egy ilyen hatalmas eltelj edési területen egy régészeti kultúra leletanyagában nyilvánvalóan részben a helyi hagyományok, részben a kapcsolatrendszerek által kialakított különböző csoportoknak kellett létezniük. Az említettek közül határozottan önálló jellege van a morva vagy a lengyelországi anyagnak. Az osztrák lelőhelyeket az ottani kutatás inkább a morva festett kerámiához köti már a korai lengyeli időszaktól kezdve (Ruttkay 1985). Michelstetten késő lengyeli anyagának elemzése szintén a dél morva területtel való szorosabb kapcsolatot mutatta (Cameiro 2003). Burgenland középső részét illletően Elisabeth Ruttkay feltételezi a nyugat-magyarországi anyaggal való azonosságot (Ruttkay 1995. 112.). A szlovákiai Brodzany csoport szintén ilyen helyi csoportnak tekinthető. Kérdéses a Dunántúl helyzete. A lengyeli kultúra területi megosztottságát, egy keleti és egy nyugati, valamint közöttük egy átmeneti csoport létét az aszódi lelőhely alapján Kalicz Nándor vetette fel (1985.12.). Az egy régészeti kultúrán belüli területi elkülönülésnek történelmi gyökerei vannak a Dunántúlon. A középső neolitikumtól kezdve tapasztalunk bizonyos különbséget az országrész nyugati és keleti fele között. A DVK idején északnyugat-délkeleti irányú osztóvonal húzódik a Dunántúlon keresztül (Kalicz 1991), a Sopot kultúra idején pedig észak-déli irányú 57
